Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-05-17 / 20. szám
i 54 EVANGÉLIKUSOK LAPJA Í93i. ledték, hogy Jézus azzal mutatott példát, hogy kötényt kötött maga elé és megmosta a tanítványok lábát. A hivő keresztyénnek az a kötelessége a hitetlen és elvetemült világban, hogy sáfárkodjék, hogy szolgáljon azokkal a javakkal, amelyekkel Istennek kegyelme megajándékozta. Ott, ahol hivő keresztyén ember van, az életnek a kiapadhatatlan forrása nyilik meg az éhezők és szomjuhozók számára. Mert a hivő keresztyén az isteni erőknek és adományoknak egész tárházát hordozza szívében. A hivő keresztyén nem az az amerikai milliárdos, aki előbb mások verejtékéből összeharácsolja a vagyont, hogy azután abból juttasson másoknak is; sem nem az az európai gazdag, aki örökségképen jut vagyonhoz vagy szintén mások verejtékéből halmozza fel a vagyont és nem juttat belőle senkinek. A keresztyén hivő a maga kincseit mindet úgy kapta az Istentől. Mindene, ami van, ajándék, s már eredeténél fogva Istent dicsőíti. Ezekhez a kincsekhez nem tapad más verejték és vér, mint a Jézus Krisztus verejtéke és vére. Ezekhez a kincsekhez nem tapad más bűn, mint az, amelyért Krisztus vérét ontotta a keresztfán. S ezek a kincsek annál inkább gyarapodnak, minél többek közt oszlanak meg. A hitetlen világ még hatalmasan vagdalko- zik és csapkolódik, hánykolódik és lármáz. S tudván azt, hogy a hitetlen ember elveszett és elkárhozott ember, az ördögnek, a pokolnak és a halálnak a martaléka és a bűnnek csatlósa, nem is kell meglepődnünk, hogy a világ olyan, amilyen. A bojtorjánról nem lehet fügét szedni, sem a tövisről szőlőt. A romlott fa nem teremhet jó gyümölcsöket. Az életnek megvan a maga isteni törvénye és azon senki túl nem teheti magát. Ha a világ megmarad az istentelenségnek és a hitetlenségnek útján, elpusztul. Ha megtér, életben marad. Örülj és örvendezz hivő lélek, ha megtapasztaltad, hogy az isteni kegyelem téged kiválasztott az örökéletre. Dicsőítsd az Istent jóságáért és kegyelméért. Örülj gazdaságodnak, békességednek, Azok közé tartozol, akiké az ország és az üdvösség. De ne érd be a tétlen örömmel, mert akkor elbukol te is. Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék. Sáfárkodj, szolgálj, munkálkodj Istennek dicsőségére! Pünkösd. Május 24-én lesz az évfordulója annak a világtörténelmi eseménynek, hogy Jézus tanítványai, Mesterüknek halála, feltámadása és mennybemenetele után mindnyájan — mintegy százhúsz főnyi sokaság, köztük a tizenkét apostolnak Mátyással kiegészített társasága — együttvoltak és egyakaraton voltak Jeruzsálemben, hogy elnyerjék a megígért Szentlelket, aki minden igazságra elvezérli őket, megtanítván azokra a dolgokra, amelyeket a tanítványok Jézus földi életében még el nem hordozhattak és eszükbe juttatván mindazokat, amikre az isteni tanító tanította őket. A Szentlélek kitöltetése együtt járt a Szentlélek adományainak közlésével. Pünkösdkor nyilvánvalóvá lett a csodálatos gazdagsága és szíveket megragadó, életeket újjáteremtő ereje annak a Léleknek, amely egyfelől belülről kiindulva átalakítja az egyes ember egész életét, másfelől — és ez nem kevésbbé fontos a világban új emberi közösséget, a Krisztus anya- szentegyházának közösségét hozza létre. Erről a közösségről mondta Jézus, hogy azon még a poklok kapui sem vehetnek diadalmat. Ez a kettő: az egyéni újjászületett élet és a megbonthatatlan közösség a legszorosabban összetartoznak. Az újjá nem született, „régi“ embert hiába akarják mesterkélt, külső kötelékekkel csoportokba láncolni, megszervezni, tömöríteni. A centrifugális, széthúzó erők mindig újból diadalmaskodnak a centripetális, összefogó erők felett s az emberek leszakadoznak a közösség testéről, hogy egyéni érdekeik és kedvteléseik után szaladjanak. Az egyház külső organizmusa, legyen az bármilyen tökéletes és minden részletében megfontolt, kidolgozott, habár szükséges, de nem elegendő. Egy a szükséges dolog. Hogy a tanítványok kivétel nélkül, mindnyájan egy akaraton és együtt legyenek. Ezt Jézus még földi életében erőteljesen hangsúlyozta, azt mondván: ifHa ketten közületek égy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, amit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám.“ Pünkösd ünnepén a keresztyén gyülekezeteknek ez volna első kötelességük, hogy mindnyájan, kicsinytől fogva nagyig, egy akaraton együtt legyenek a templomban. Ennek elérése végett sok mindent meg kellene tennünk, amit most elhanyagolunk, gyülekezeteinknek, egyházunknak és a híveknek kárára. Akadnak olyanok is, akik dőrén egyre azt hajtogatják hallgatóságuk előtt, hogy a templomba járás semmit sem ér, ha szokásból megyünk el oda. Ezek úgy látszik a templomba járásnak csak akkor tulajdonítanak értéket, ha az illetőnek óriási testi és lelki erőfeszítésébe kerül, míg rászánja magát, hogy résztvegyen a templomi istentiszteleten. S ezzel a kegyelinet nem az Isten által rendelt kegyelmi eszközökhöz: az igéhez, a szentségekhez, hanem az egyénnek a teljesítményéhez kötik. Tudnunk kellene, hogy a Szentlélek ott van a gyülekezetben, ahol az igét tisztán és igazán tanítják s a szentségeket helyesen, a Kriszuts rendelése szerint szolgáltatják ki. Egyenesen a cselekedetek által való megigazulás tévtanának hálóiba kergetik bele az embereket azok, akik attól teszik függővé az istentiszteletek áldását és a kegyelmi eszközök erejét, hogy az ember mekkora érdemet szerez magának azáltal, hogy a templomba jár. A Szentlélek kívánja és óhajtja a szívekben való lakozást. A Szentlélek útnak ered munkája végzésére a szívekben mind
