Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-04-19 / 16. szám

124. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1931. zett végig Gyurátz tűzben égő szemekkel a gyülekezeten és kérdé: „Fiaim, hát ti is el akartok hagyni?“ Erre ki­tört a lelkesedés oly elemi erővel, hogy az ellenzéki Barcza Géza meghatottan könnyeit törölte, Perlaky Elek pedig nyíltan kijelenté, hogy az ellenzék, tekintettel a püspök indító okaira és a közlelkesedésre, meghajtja zászlaját, meghódol.“ Ez volt Gyurátznak egyik legna­gyobb diadala. Gyurátz volt az, aki bánatos visszavonu­lásából Somogy Deák Ferencét, Véssey Sándort lelke mélyéig ható beszéddel ismét a tettek mezejére hívta. Négy felügyelővel (Radó, Ihász, Véssey, Berzsenyi) osz­totta meg az egyházkormányzás gondjait. 21 évig volt püspök, 44 év alatt mint principális 50 káplánból nevelt Dunántúlnak buzgó lelkészeket. „Egykori káplánjaim vi­tézlő hadosztálya" mondja rólok ő maga is, akiket azután „Lelkészi Értekezlet" neve alatt fogott rendtartó keze alá. Személyes hatása rendkívül nagy, a háza mintegv papi szeminárium volt. A lelkészi értekezletek meghonosí­tásában Gyurátznak van legnagyobb érdeme. Sok téren volt bátor kezdeményező. Mint a Prot. Irodalmi Társaság elnöke, ő rendezte Pápán az elsó vándorgyűlést. A nagy Debrecen akkor még nem mert erre vállalkozni. Az Egyetemes Gyámintézetben ő indít­ványozta a Leopoldiánumot, a Gusztáv Adolf és a Ferenc József-alapot, a Luther-társaságban több hasznos kiad­ványnak ő tört utat, ő vitte dűlőre a dunántúli új énekes­könyvet, melybe maga is tíz szép éneket írt. Agendáját három kiadásban használja a fiatalabb papi nemzedék. És mit mondjunk áldozatkészségéről? Pozsegán el akar­ták árverezni az épülő imaházat. Ekkor ő a húgainak gyűjtött takarékkönyvből vett ki 15,000 koronát, hogy megmentse a határszéli kis gyülekezetét. Hány alumnust, hány árvát nevelt fel! Most a soproni konferencián egy fiatal lelkész meglepetésszerüleg vallotta be: engem és öcsémet Gyurátz mentett meg, havonként 10 forintot kül­dött, abból tanultunk. Lemondása után is a világháború alatt Pápa váro­sának vezető embere volt. A Vöröskereszt Egyletnek, majd a keresztyén szociális pártnak elnöke. Látogatja a kórházakat. A hitet, egyházat és magyar hazát fenye­gető napokban népgyüléseken a piacon, a nagy templom előtt és a kollégium udvarán szónokolt, mint kezdő pap­korában. Ablakát csak egyszer verték be, mikor Tisza Istvánt nyílt utcán kísérte el a szállására. De az egész könyvet kell elolvasni, hogy Gyurátzot nemes lelki vilá­gában, teljes nagyságában megismerjük. Lelkiatya, város­atya és házitanító maradt mind haláláig. Dolgozott utolsó napjáig. Kedves fügefáit nyesegette a kertben, mikor a halálos szúrás érte. Szerencsejáték. Mostanában megint rakásszámra kapom kü­lönböző bizományosok leveleit, melyekben arra intenek, próbáljam ki a szerencsémet az osztály­sorsjátékon. Ez a sorsjáték igen jó üzlet lehet, mert amellett, hogy úgylátszik az államkincstár­nak is van belőle — bizonyára nem kicsiny — haszna, a jövedelméből telik arra is, hogy külön­böző cégek tekintélyes összegeket költsenek nyomtatványokra és levelezésekre. Rágondolok arra, hogy a mi egyházi költségelőirányzataink­ban a postaköltségek is gondot okoznak és egy- egy nyomtatványnak, röpiratnak előállítási költ­ségei egész bizottságoknak okoznak fejtörést. Mennyivel eszesebbek és élelmesebbek a világ fiai s mennyivel több pénz jut a világ hiábavaló­ságaira! Ha olvasom az osztálysors játék-ügynökök felhívásait, látom, hogy a Szerencse azokban megszemélyesítve, bálványként jelenik meg. A Szerencse ragaszkodik bizonyos számokhoz; kü­lönösképen kegyel egyes bankházakat vagy pénz­üzleteket; hajlandó pártfogásával kitüntetni azo­kat, akik bizonyos számokkal vagy bankházak­kal tesznek próbát. Sőt egyenesen elhanyagolása ennek az istenségnek, ha valaki időről-időre meg nem jelenik oltára előtt, hogy bemutassa pénz­beli áldozatát. A mágiának egy válfaját ismer­jük meg a prospektusokból. Aki megüti a főnye­reményt, azt a hírlapok meginterjúvolják, an­nak fejét valami titokzatos „szerencse-nimbusz“ övezi. Az ilyen ember a „szerencse fia", „arany• ember“, akinek érdekében okkult kozmikus erők lépnek síkra s viszik előbbre az élet rögös, szá­mára elsimított útjain. Jó volna tudni, hogy miként alakul a na­gyobb nyereményt megütött „szerencsés vevő“ to­vábbi élete. Szerez-e neki az ablakon berepült pénz boldogságot, előbbre jut-e általa az élet útján; vagy hány esetben lesz a boldogtalanság­nak oka, amikor a talán szegény embert vagyon­hoz juttatja s lehetőségeket teremt számára, amelyeket rosszul használ fel, vagy reászaba­dítja a cápákat, a sakálokat, akik kifosztják, mo­csárba fojtják. A szerencsejáték, legyen az lutri, osztály- sorsjáték, kártya, kocka, vagy bármely más vál­faja a véletlenre való számításnak, minden idők­ben nagy vonzó hatással volt az emberekre. Akik ilyen játékokat rendeznek, államok, egyesületek, kaszinók vagy bárkik, igen jó emberismerettel és pszichológiával dolgoznak. Mindig vannak nagy számmal, akik lépre mennek, horogra akadnak, csak a széleskörű és ügyes propagan­dáról kell gondoskodni. Vannak emberek, akik még sikkasztásra, bűnre, családjuk nyomorgatá- sára is képesek, hogy „a szerencsét kipróbál­hassák“. Az ember természetéhez tartozik, hogy van benne vállalkozási kedv és hogy szeret kockáz­tatni. A bizonytalanság izgatja s ez az izgalom jól esik. Az ember képzelőereje hatalmasan dol­gozik és örül, ha beleképzelheti, beleélheti ma­gát olyan helyzetekbe, amelyektől elzárja az a szomorú körülmény, hogy nincsen pénze, s ame­lyekről azt hiszi, hogy ha pénze volna, mindjárt hozzáférhetők volnának. Az embernek ebből a természetéből fakad a színjátszás, a regény, sőt a társaséletnek sok fűszere is. Némely ember tizenegy hónapig nyomorog, hogy egy hónapig valamely fürdőhelyen, lehetőleg külföldi fürdő­helyen, a nagyurat adhassa, akinek a pénz nem okoz gondot.

Next

/
Oldalképek
Tartalom