Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-04-19 / 16. szám
122. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1931. A soproni tanítóképző. Sopronban járva, Hamar Gyula igazgató szeretetreméltó kalauzolásával megnéztem a dunántúli egyházkerület soproni tanítóképző intézetét, ahol a tanári kar már esztendők óta túlórákkal terhelve, elismerésre méltó odaadással dolgozik, mert a kultuszminiszter nem hajlandó a tanári állásoknak a fizetéskiegészítő államsegélyt megadni. Az intézet Sopron legszebb helyén, a Deák-téren, nemes stílusú épületben van elhelyezve. A baj az, hogy az épület ma már szűk, a berendezés szegényes. Meglátszik azonban, hogy az intézet vezetősége minden lehetőt elkövet, hogy a rendelkezésére álló szerény anyagi eszközökkel az intézet épületét belsőleg is széppé, otthoniassá tegye. A tisztaság és a rend kifogástalanok. Vallásos képek, bibliai mondások díszítik a falakat. A tanulók száma több mint százharminc. Az intézet egyúttal internátus is. A tanulók egy része ott lakik az intézetben. De olyan kicsiny a befogadó képessége, hogy az Öt évfolyamú tanintézet épületének kibővítése, vagy egy új épület emelése elkerülhetetlenül szükségesnek mutatkozik. Az az evangélikus ember, aki megpróbálta a gyermekét állami tanítóképző intézetben elhelyezni, saját keserves tapasztalatából megtanulhatta, hogy micsoda akadályok tornyosulnak eléje. Azt hallom, hogy r. kath. tanintézetek előbb felveszik az evangélikus tanulókat, mint a kleríkálizmussal telített és ambícióval fanatikus állami tanintézetek. Jellemző, hogy például Sopronban evang. szülők szívesebben adják gyermekeiket az egyik r. kath. iskolába, mint a vele egyenrangú állami iskolába, mert az állami iskola olyan fanatikusan klerikális, hogy evang. gyermek ott nem bírja ki. Ilyen körülmények között belátható, milyen rendkívül fontos volna a soproni tanítóképző épületének kibővítése. A terv nem mai keletű, esztendők óta folynak tanácskozások. De még mindig csak a tanácskozásoknál vesztegel a fenntartó hatóság. Az idő pedig nem vár. Az idő eljár. Ideje volna, hogy valami elhatározó lépés tétessék s véget, érjen a kuntátoroskodást. A soproni tanítóképző intézetnek annyi végzett és hálás növendéke van nemcsak Dunántúl, de az egész országban, hogy ha akció indulna, megmozdíthatnák egyházunk közvéleményét s felébreszthetnék az áldozatkészséget is a gyülekezetekben. Az intézet fejlődésképes, jó vezetés alatt áll. Sopron iskolaváros és mindinkább azzá válik. A kultuszminiszternek vannak ilyen irányú ígéretei. Hamar Gyula igazgatónak felragyogtak a szemei, mikor említettem neki, hogy valamit tenni kellene; ő bizonyára szíwel-lélek- kel állna munkába. Hozzá kell tehát fogni. A kibővített épület sokféleképen munkálhatná Isten országának ügyét. Reméljük, hogy a kerület nagyérdemű püspöke, aki mint a képezde egykori igazgatójának a fia, az intézet érdekeit mindenkor szívén viselte és istápolta, sikerre vezeti a képezde- építkezés ügyét. Mesterfy. JEGYZETEK. Felhívom olvasóink szíves figyelmét dr. Schweitzer Albert „Vasárnap Lambarénéban“ című cikkére, amelynek első részét a nyomda egy egész kikezdésben sajnálatosan összekeverte. Tizennyolc esztendeje annak, hogy dr. Schweitzer, aki világszerte ismert úgyis mint képzett theológus, úgy is mint Bach János Sebestyén életrajz írója és művészi tolmácsolója, hátat fordított európai karriérjének s elment a francia ekvatoriális Afrikába a szerecsenek közé orvosi misszonáriusnak, miután megszerezte az orvosi oklevelet is. Lambarénében alapított misz- szióí állomást és kórházat, a civilizált világba néha visszajön, hogy írásaival, előadásaival és crgonakoncertjeivel pénzt szerezzen afrikai munkájának folytatásához és fejlesztéséhez. Utoljára 1929-ben tért vissza Afrikába, s azóta ez a cikk az első írása, amely nyomtatásban megjelenik. Igen tanulságos az a prédikáció is, amelyet a „vadembereknek“ a megbocsátásról tartott, s amely a cikkben egész terjedelmében olvasható. Tanulhatnának belőle az európai „vademberek“ és „vadnépek“ is! * Akinek rádiókészüléke van és külföldi állomásokat is szokott venni, az tudja, hogy mi a „fading“. Igen kellemetlen jelenség. Az ember egész tisztán és erősen hallja a leadást, egyszer csak a hang elhalkul, majdnem egészen eltűnik. A fading ellen eddig még nem találtak ki semmit. Az életben is vannak fadingjelenségek. Olyan emberek, akik igen szépen indultak pályájukon. Tiszta és erős volt szavuk, cselekedetük, életük. Egyszer csak, a kívülállóra, de kívülről figyelőre, az illető a fading benyomását teszi. Élete kezd elmosódni, elhalványulni, fakulni. Nem tudjuk magunknak az okot megmagyarázni. A fading-ember eltűnik, s csak akkor hallunk róla, amikor halálhírét hozza a posta. Azt mondják az ilyen emberekről, hogy elvesztették a munkakedvüket, az ambíciójukat. Többet vártak az élettől s csalódtak. Anyagi, családi viszonyokat emlegetnek. Önmagukkal való meghasonlást. Vájjon ennek az „ember-fading- nak“ nem volna ellenszere? Az egyházi életben is sok értékes emberünk idővel elhalkul, elcsendesedik, kifakul s nagy veszteséget okoz az egyháznak. Ezek a lelkészek, tanítók, felügyelők, s más, korábban buzgóbb egyháztagok, nem érhetik be azzal, hogy ismeretlen erőkre hivatkoznak. Iparkodjanak a Krisztus közvetlen közelében élni, akkor életük szimfóniája megint határozottabb és diadalmasabb lesz. Amíg meg nem haltak, ne feküdjenek sírjukba, A koporsójukat
