Evangélikusok lapja, 1930 (16. évfolyam, 1-43. szám)
1930-02-23 / 8. szám
1930. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 61 szántásánál. S ebben a munkában éppen úgy, mint a magvetésben, meg kell teremteni a munka egységét s ezt értem úgy, hogy Jövönk- nek legelső követelménye, megteremteni azt az evang. egységet, melynek mint egy embernek, egy szív és léleknek kell munkába állania. S ha valamit meg kell tenni, úgy ez azt jelenti, hogy még nincs meg, — elvégzésre, megoldásra vár. S ezt a még meg nem lévőt, megoldásra várót tudom egyedül odaállítani, megnevezni, mint a Jövőnek legelső zálogát. Itt kell kezdenem tehát a munkát az akarás határozottságával s nem is késlekedve, elodázva, ráérőssel! Azonnal! Tehát valami megoldásra vár! S ez a valami néven nevezve az alkotmány módosítása, a sokáig vajúdó Zsinat! Mert nem elég a lelki, hitbeli egység, de elengedhetetlenül szükséges, hogy a külsőben is egyek legyünk. Az a keret, mely minket külsőleg, az egyház kormányzásában egybefog, csak azonos lehet, egy és ugyanaz az egyetemes egyház keretén belül. Már pedig senkisem állíthatja azt, hogy a mi E. A.-unk tökéletes keretet ad. Távolról sem! Csak irányelveket szabott meg, jogi tételeket állított fel, de a kivitel részletkérdéseiben oly annyira szabadságot nyújtó, hogy még az irányelvek is eltévedhetnek olykor-olykor a részletekben. Alkotmányunknak ez a túl nagy szabadsága hozta meg azokat a sokszor erős válaszfalakat az egyes kerületek között, melyek nem szándékosan építtettek, de természetszerűleg adódtak akkor, amikor az egyes kerületek a maguk kebelében alkothatták meg külön-külön a lelkész-, tanitóvá- lasztási stb. szabályrendeleteiket. Ezek önkénytelen szülői lettek azoknak a határvonalaknak, melyek nemcsak földrajzi határok, köz gizgaíási keretek, de határokul szolgálnak evang. egyházunk hívei és pásztorai között is. S e nagy elhatároltság természetes következménye viszont az is, hogy a kerületi érdekek és célok erősen előtérbe lépnek s érdekek és célok maradnak, ha az egyházegyetemnek nem kifejezett célja és érdeke. Hangsúlyozni kívánom, hogy itt nem személyi vonatkozásban szólok, nem igy értelmezem a célt, az érdeket. Példának csak annyit iktatok ide, hogy ha valahol valamely egyház megalakulásáról, meglevőnek támogatásáról van szó, vagy kifejezett erősítéséről, úgy az ilyen kérdésekben nem a kerületi, de az egyetemes érdek az első. Bizonyos az, hogy egyik sem lehet »nem fontos«, de lehet már kettő között az egyik »sokkalta fontosabb«, mert talán kifejezetten a végvár szerepét tölti be, vagy egyéb speciális, különálló rendeltetése van. S felhozhatnék sok hasonló dolgot. De alkotmányunk más hiányosságot is mutat, mert nélkülözi a korszerűséget, iránymutatást a változott viszonyokban, körülményekben. Ennek pedig megdönthetetlen bizonyítéka az a szabáiyrendelet-injekciózás, mellyel a lelket tartjuk benne! S itt az a megfoghatatlan, érthetetlen rejtély, hogy miért lehet a hiányt pótlandó szabályrendeletek felett évekig tárgyalni (mert igy van) s miért nem lehet ugyanazt az energiát komolyan latbavetni egy zsinat, egy megfelelően módosítandó E. A. érdekében? Érthetetlen az, hogy miért nem lehetett az előkészítő munkálatokat míndez.deig elvégezni? Érthetetlen, mert az eddigi alkotmány s az egyes kerületekben s az egyházegyetemben alkotott szabályrendeletek halmaza már önmagában véve egy elökés/itó munka volt s legfeljebb ezen egy szempontból üdvösnek mondható a sok »különféle«, mert azokból összeállítható egy egész. S ha szabad néhány dologra felhívnom a figyelmet, úgy a következőkben teszem meg: Mindenek előtt fontosnak vélném, hogy az egyházaknak nyújtott segélyezés terén új ösvényt tapossunk. Segélyezzünk s ne alamizsnát adjunk. Nyújtsunk támogatást ott, hol égető a baj. De ott aztán ténylegesen segítsünk. Az 50—100 pengős segélyeknek számbajöhetó eredménye nincs, nem is lehet. Ahol csak annyi hiányzik, vagy ahol az is segít, ott baj nincsen. Ezek a segélyezések csak egy-egy bevételi tételt jelentenek az egyházak pénztárnaplóiban. Egyetemes irányításba kényszeriteném a templomépitések kérdését azon esetekben, melyekben az építés költségét az agyongyűjtött egyházak és híveiknek szivében jöveddemelö- irányozzák. És ez nem jelentene jogfosztást, hanem inkább jogadást, zálogot a sikerhez. A zsinattal kapcsolatosan revízió alá venném az egyetemes nyugdíjintézet révén lelkészek és egyházakra rótt terheket s keresnék más formában megoldást, mert a terhek kibirhatatlanok. Különösen a lelkészeket illetőleg. Elvégre Iehe» tétlenség az, hogy egyévi fizetésből néhány pengő hijján egy egész havi fizetést csak oda juttassunk. Elismerem, hogy a magunk érdekét védjük, önmagunknak áldozunk, de levetkőzni lehetetlenség. Ha más megoldás nincs is, de enyhítés lehetne azáltal, ha a br. Baldácsy^ala- pitványnak legalább egy évi lelkészeket érintő hozadékát a nyugdijintézeti alapnak utalná át az egyházegyetem. De megtehetnénk éveken át is. S ugyancsak ezen alapnak juttatnám a különféle címeken kötelező offertóriumok összegét is. Mert úgy érzem, hogy ez nem fontosabb, de a legfontosabb cél. így lehetőség lenne arra, hogy a belépési nagy tehertétel enyhittessék, mert az ugyancsak nagy teher! Az E. A. paragrafusaival ehelyütt részletesen nem foglalkozhatom, legfeljebb annak 42. §-ára hívom fel a figyelmet, mely a gyakorlatban több helyütt nagy nehézségeket okoz. Az említett paragrafus ezt mondja: »önálló vagy vegyes háztartásban élő nők, kik az egyházközség fenntartásához hozzájárulnak, az egyházközségi közgyűlésen az egyházközség bármely férfitagja által képviseltethetik magukat, azonban egy meghatalmazott csak egy meghatalmazót képviselhet.«
