Evangélikusok lapja, 1930 (16. évfolyam, 1-43. szám)

1930-02-23 / 8. szám

ts

58_____________________________EVANQELIKUSOK LAPJA

_________ Í930.

m

egfontolás tárgyává, nem lehetne-« a terheken könnyíteni azzal, hogy az alapítási járulék 10 esztendő helyett 25 esztendőre osztassák fel.

Mathematkus nélkül is megállapítható, hogy az alapítási járuléknak 10 esztendő helyett 25 esztendőre elosztása nem jelent lényeges teli erkön nyílást, hanem csak a nyugdi^in.ézet teljes revíziója, mert, amint jelentésében az ügyvivő megállapította s az egyet, közgyűlés szó nélkül tudomásul is veite, a szabály;endelé!b:n megállapított járulékok sokak, fenntartók és tagok számára egyaránt erejüket meghaladó anyagi megterhelést jelentenek. És ezt a megállapítást aláhúzza az a szomorú valóság, hogy az 1928-ik esztendőről 210 fenntartó és tag ösz- szesen 46.122.37 P-vel van hátralékban és épen nem azért, mintha nem volna benn a köztudatban, hogy a nyugdíjintézet olyan komoly és fontos szerve egyházi életünknek, mellyel szemben személyi és egyházi érdekből pontosan kell teljesíteni a kötelezettségeket, hanem egyszerűen csak azért, mert tagokra és fenntartókra egyaránt akkora terhet rak, mely erejüket felülmúlja. Pedig valamely szervezet csak akkor életképes és egészséges, ha tagjaitól nem kíván erejükön felül való teherviselést. Erőn felül való teljesítményre csak egy-két esetben képes valaki, de nem állandóan. És különösen nem képes az a kisjövedelmű lelkész, akinek nyugdijjárulékán kivül elviselhetetlen terhet jelent családjának, gyermekei neveltetésének a gondja s nem képes az a kis gyülekezet sem, mely 100—200%-os egyházi adó alatt roskadozik. A nagy hátralék hivatalos kimutatása, hivatalos megállapítása annak már a nyugdíjintézet újjászervezésekor sokak előtt tudott és sokak által hangoztatott igazságnak, hogy a nyugdíjintézet terhének viselésére, úgy a tagok, mint a fenntartók 60—70 százaléka képtelen. Én nem akarok prófétálni, de tekintettel arra, hogy a szomorú gazdasági viszonyoknak a tagok és a fenntartók 60—70 százaléka kényszeritett függvénye, megjósolhatom, hogy az 1929 évi hátralék még nagyobb lesz. Meg kell tehát látni és be kell látni, hogy csak a tagok és fenntartók anyagi erejével számoló nyugdíjintézet lehet erős és egészséges s addig kell segíteni, amig lehet, mert igaz, hogy lelkésznemzedékünk s lelkészcsaládok jövőjéről van itt szó, amely szinte azt merném mondani, egyházunk jövőjével egyértelmű.

A segítésnek a módja pedig — véleményem szerint — a nyugdíjintézetnek gyökeres és olyan revíziója, melynek alapgondolata a tagokat illetőleg az egyenlő nyugdíjigény, a fenntartókat illetőleg pedig, hogy a fenntartók által fizetendő összes járulék ne a lelkészi állás és annak javadalma, hanem a gyülekezeti hívek állami adója alapján állapittassék meg oly módon, hogy minden gyülekezetben a hívek állami adójának ugyanaz a százaléka fizettessék fenntartási járulék címén.

Jól tudom, hogy az egyenlő nyugdíjigény

nem rokonszenves gondolat a nagyobbfizetésű lelkészeknek, de hát nézzünk szemébe az igazságnak. A nyugdíjintézet évi bevételének circa 50%-a az a 120.000 P, amelyet az egyetemes egyház államsegély, közalapi és rendkívüli segély címén fizet be. Ugyan miért van ehhez nagyobb joga a nagyobbfizetésű lelkésznek? A bibliai élv szerint (lásd a szőlőmivesekről s a talentumokról szóló példázatot) a hűségnek jár a jutalom. S ki merné azt állítani, hogy a nagyobb jövedelmű lelkész eo ipso hivebbnek találtatott, mint a kisebb jövedelmű? Ne csak prédikáljuk, de valósítsuk is meg a biblia elveit.

Igazságtalan a nem egyenlő nyugdíj a tagok járuléka szempontjából is. Az 5400 P nyug- dijigényű lelkész évenként 64 P-vel fizet többet, mint akinek igénye 3600 P. Tehát az előbbi negyven évi szolgálat alatt csak 2560 P-vel fizet többet, mint az utóbbi, de 10 évi nyugdijélvezés esetén 18.000 P-vel kap többet. A nyugdíjintézet pénztára számára tehát egy 5400 P nyugdíj- igényű tag jelent 2560 P pluszt és 18.000 P mínuszt, vagyis tisztán 15.440 P mínuszt.

Megdöbbentő igazságtalanság az, hogy a kis gyülekezetek viseljék a nagy és gazdag gyülekezetek nagyjövedelmű lelkészeinek nagyobb nyugdíjigényét. Megdöbbentő igazság alanság az, hogy pl. a mérgesi gyülekezet 3500 P nyugdíjigény után állami és egyházi adójának 13.1 százalékát, egy lélek után számítva 62 fillért fizessen, mig a szarvasi gyülekezet három lelkésze 16.200 P nyugdíjigénye után a hívek állami adójának 0.49%-át, egyházi adójának 3.8 százalékát, fejenként számítva 5 fillért fizessen; vagy hogy a dunaföldvári gyülekezet 3600 P nyugdíj után a hívek állami adójának 9%-át, egyházi adójának 21.7%-át, fejenként számítva 103 fillért fizessen, mig a celldömölki gyülekezet 4100 P nyugdíjigény után az állami adó 0.59 százalékát, az ggyházi adó 0.7%-át, fejenként számítva 4.9 fillért fizet. Aki akarja, folytathatja az összehasonlítást s minden elfogulatlanul gondolkozó léleknek be kell látni azt, hogy ennyire igazságtalan és aránytalan megterhelés mellett egészséges és életerős szervezet fenn nem tartható. Ha az egyházmegyei, kerületi s közalapi járulékokat ki lehet vetni a hívek állami adója alapján, egyáltalán érthetetlen, miért ne lehetne az egyet, nyugdíjintézet járulékait is ezen az alapon kivetni, mikor az igazság, a méltányosság, egyházunk és mindnyájunk érdeke azt parancsolja, mert az eddigi rendszer mellett s a mai gazdasági viszonyok között csak a nyugdíj- intézet hátraléka fog növekedni, ami veszélyezteti magát a nyugdíjintézetet. Előzzük meg hát a bajt és segítsünk idejében, mert — ismét mondom — nem az az oka a nagy hátraléknak, mintha a tagok és fönntartók nem volnának tisztában a nyugdíjintézet nagy fontosságát illetőleg, hanem hogy a nyugdíjintézet erőn felül való megterhelést kíván tagoktól és fenntartóktól egyaránt.