Evangélikusok lapja, 1930 (16. évfolyam, 1-43. szám)

1930-12-14 / 42. szám

330.

evanqélíkusok lápja

193Ö.

fogadalmi áldozatukat meghozhatják, akkor mártyrjaink emléke ez, akiknek életük sem volt drága, csakhogy elvégezhessék pályafutásukat és azt a szolgálatot, amelyet az Ur Jézustól vettek.

Drága örökség, szent szolgálat, amelyre példaadásuk hiv! És ha megőrizzük ezt az örökséget és elvégezzük a szolgálatot, amelyre elhivattunk, akkor áldozatuk nem volt hiábavaló, akkor méltóképpen szenteljük meg drága emléküket, akkor önfeláldozó hithűségüknek a példája oly erővé válik majd lelki életünkben és egyházunk jövendőjének közös munkálásában, amelyen a pokloknak kapui sem vehetnek diadalt. Önként, szeretetből, lelkesedésből fakadó ily szolgálatra, ily hűségre, egyházszeretetre és együttmunkálkodásra hevítsetek porladó drága hamvak, ti örökké élő szent emlékeink. Ámen.

(Evang. Lap.)

Tevékeny egyházközösség.

A gyülekezeti élet elevenségéhez megkiván- tatik, hogy tagjai tevékeny közösségben éljenek. Vannak közösségek, amelyek tisztára azon alapulnak, hogy a tagjai bizonyos javakat közösen élveznek. A részvénytársaságok részvényesei is közösséget alkotnak, de ez a közösség csupán annyiból áll, hogy a vállalatnak jövedelmét közösen élvezik. A részvényesek befektették a pénzüket a vállalat részvényeibe, de ők maguk nem vesznek tevőleges részt a vállalat munkájában, nem munkás tagok.

Igen sok olyan közösség van, ahol csak kevesen dolgoznak, a többség élvez, henyél vagy kritizál, vagy mindahármat cselekszi. Valljuk meg, a legtöbb gyülekezetünk is ilyen közösséget képez. Az egyházi járulékot befizetik a tagok, de a többségük egyáltalán semmiféle tevékenységet nem fejt ki az evangéliom ügyéért, abban a hiszembenr hogy néhány pengővel egy évre elhárít magától minden más kötelezettséget, felelősséget és gyülekezeti munkát.

Az a gyülekezet, amelyik Pál apostol szerető szivéhez talán legközelebb állott, a filippi- beli gyülekezet, örök időkre nevezetes lesz arról, hogy az apostol azt irta róluk »résztvettetek az evangélio mügyében az első.naptól fogva mind ez ideig«. Mennyi türelem, kitartás, hűség, munka, alázatosság nyer elismerést abban a szóban, hogy a filippibeliek az első naptól fogva a maguk ügyének, a maguk dolgának tekintették az evangéliom ügyét s részt kértek, kivették a részüket belőle, azt csak az tudja megítélni, aki már fáradozott gyülekezeti munkában és — nem fáradt bele.

A tevékeny egyházközösségnek példái azok a missziói gyülekezetek, amelyek bár számra gyengék, de bámulatos teljesítményeket mutatnak fel. Mi keveselni szoktuk hazánk félmillió evangélikusságát, de mit szóljunk akkor a morva egyházközösséghez, amelynek minden hetvenötödik tagja misszionárius, és amelyben

a pogányokból lett tagok száma háromszor akkora, mint az anyaegyházé! Mit szóljunk ahhoz a költségvetéshez, amely szerint a tized az Űré lévén, minden tiz keresztyén család eltarthat egy keresztyén gyülekezeti munkást!

Spurgeonról, a kiváló londoni baptista lelkészről mondják, hogy mindenkit, akit gyülekezetébe felvett, beosztott a számos gyülekezeti egyesület valamelyikébe, ahöl a szeretetmunká- ban vagy az evangélizáló munkában tevőleges részt kellett vennie. Igaz, hogy a jócselekedeteket lehet túlértékelni s a hitbeli közösség lényege mindig az imádság, a dicséret, a hálaadás, .az igében és a szentségekben való közösség lesz. De a hitnek jócselekedeteket kell teremniük, s amely hitnek cselekedetei nincsenek, az holt hit. A hit által való megigazulás tanát az ördög szereti felhasználni arra, hogy a »hívőket« a tétlenség, a kegyes henyeség párnáira fektetve hurcolja a tüzes pokolba.

A keresztyén embertől el lehet és el kell várnunk, hogy valami fajta tevőleges részt vegyen az evangéliom ügyében. Olyan szembeötlő és elutasithatatlan életkövetelmény ez, hogy az .ember már magából abból a tényből következtethet Krisztus földi egyházának megromlott és reformálásra szoruló állapotára, hogy tagjai között olyan sokan vannak, akik az evangéliom ügyéért nem tesznek semmit s ugylátszik az egyház nem is vár tőlük semmit, főleg attól tartva, hogy az igények fokozásával ezek a herék elpártolnak tőle s a másik felekezetben fognak hivalkodva napot lopni. Most ádvent idején, különösképen meg kell szívlelnünk Urunk szavát: »Boldog az a szolga, akit az ő ura, mikor haza jő, ily munkában talál« (Máté 24, 46).

Elemi követelménnyé kell tenni Krisztus egyházában, a hívők szent közösségében minden egyes tagra nézve, hogy az evangéliom ügyében, a keresztyénség nagy munkájában tevőleges részt vegyen. A gyülekezeti életet úgy kell megszervezni, hogy mindenki kapjon munkát. Ki vállalja a felelősséget azokért a lelkekért, akik ama nagy napon arra a kérdésre: Mit tettél értem? majdan azt felelik: Uram, én dolgoztam volna érted, de senki sem fogadott fel engem, senki sem mondta, hogy munkámra szükség van, senki sem mutatta meg, hogy mit csináljak? Jézus azt mondja önmagáról: »Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, aki elküldött engem és az ő dolgát elvégezzem« (Ján.4,34). Jézus a tanítványokat is munkába küldi: »Annak az aratására küldtelek titeket, amit nem ti munkáltatok; mások munkálták, és ti a mások munkájába állottatok« (Ján. 4, 38). A munkásnak igér jutalmat: »Aki arat, jutáimat nyer, és az örök életre gyümölcsöt gyűjt; hogy mind a vető, mind az arató együtt örvendezzen« (Ján. 4, 36).

Az egyháztagság lényegét úgy kell felfognunk és tanítanunk, hogy azzal magától ér- tetődőieg vele járjon az evangéliom ügyében való részvétel és munkálkodás. Diakónus«