Evangélikusok lapja, 1930 (16. évfolyam, 1-43. szám)
1930-11-23 / 39. szám
306. ____________EVANGÉLIKUSOK LAPJA______________________________________1930. A kadály-e az autonómia ? D. Kapi Béla dunántúli püspök idei jelentésében egyik legsúlyosabb megállapítás az, »hogy egyházunknak változtatnia kell eddigi anyagi politikáján.. Rá kell eszmélnie, hogy együtt képez egy egészet«. A püspök e két követelménye szorosan összetartozik, mert ő az anyagi politika megváltoztatását azon az alapon gondolja, amely az egyház egység-tudatából adódik. Ennek az egység-tudatnak a kialakulását pedig megnehezitve látja az autonómiának közkeletű, de téves érvényesülésében. Azért tartja szükségesnek megjegyezni, hogy »nem érinti autonómiánkat, ha az idő kényszerítése s egyházunk szükségletei szerint belső berendezésünkön mi magunk változtatunk«. S a püspök első sorban a gyülekezeti autonómiára gondol. Azt mondja: »Gyülekezeteink, missziópontjaink, szórványaink vallási, egyházi, kulturális és szociális problémái nem oldhatók meg a gyülekezeti autonómia keretei között«. Rámutat arra, hogy »közös feladatok közös erőket, egybehordott anyagi feltételeket és egymásért való áldozatokat követelnek«. A dunántúli püspöknek ezen utóbbi megállapítása annyira igaz, hogy szinte közhelynek volna tekinthető, ha ez az igazság nem állna olyan igen messze a való helyzettől. Sajnos, akármelyik olyan intézményünket, vagy vállalkozásunkat nézzük, amelyiknek virulásáhóz, vagy sikeréhez az összes erők összefogása és együttműködése volna szükséges, csak siralmas tespedést, bukdácsolást vagy éppen letagadhatatlan kudarcot látunk. Kérdés azonban, hogy ennek az áldatlan helyzetnek egyházi szervezetünk, s közelebbről a gyülekezeti autonómia-e az oka. S hogy a gyülekezeti autonómiának — amelyen egyébként már sok rés tátong — megváltoztatása, vagy eltörlése javitana-e a helyzeten. Egyházjogászaink alkalomadtán szeretik kiemelni, s a hangoztatásával a »non cooperatio«, a »pasz- sziv resistenda« fellegvárává megtenni az Egyházi Alkotmány 11. §-ának azt a mondatát, hogy az ág. hitv. evang. egyházban minden hatalom az egyházközségtől ere d«. Már több ízben rámutattam arra, hogy ebből a szerintem helyes és egyházunknak lényegét szervezetileg kifejezésre juttató tételből nem következik, hogy minden hatalom az egyházközségnél'va n, vagy minden hatalmat az egyházköség gyakorol. Ezt maga az egyházi alkotmány ugyanabban a 11. §-ban kimondja: »az ág. hitv. ev. egyháznak mind törvényhozása, minden kormányzata, mindig azösszes jogosult egy- háztagokközrehatásának kifolyás a«. Az egyházközség tehát azért tétetik meg minden hatalom forrásává, hogy a törvényhozásban és a kormányzatban valamennyi jogosult egyháztag közrehathasson. Ez logikusan következik az egyházi alkotmány 1. §ból, amely szerint »a magyarországi ágostai hitvallású evangélikus keresztyén egyházat híveinek (tehát nem gyülekezeteinek!) összesége alkotja«. És itt megint súlyt ’kell helyeznünk arra, hogy »híveinek« összesége, tehát nem a »jogosult egyháztagoknak« az összesége. Különbség tétetik teház az egyház, s másfelől az egyháznak törvényhozása és kormányzata között. Az egyházat a hívei alkotják, de törvény- hozásába és kormányzatába az arra jogosult tagok folynak be és pedig közrehatás utján. Alkotmányunk ezen egyik alaptételéből, hogy t. i. a törvényhozásban és kormányzatban az összes jogosult egyháztagoknak a közrehatás biztosítva van, folyik az, hogy jóllehet az egyetemes, az egyházkerületi és az egyház- megyei közgyűlés a saját hatáskörében gondoskodik az egyetemes egyház, az egyházkerület s az egyházmegye szükségleteinek fedezéséről, de ha a nála alacsonyabb hatóságot uj kivetéssel akarja terhelni, akkor azt az alsóbb hatóságot, tehát az egyházkerületet, az egyházmegyét, illetve az egyházközséget előbb m e g h a 11- gatja. Egyházunk »anyagi politikájának« mostani álláspontja tehát az, hogy uj kivetéssel való megterhelés nem lehetséges a megterheíendőknek megkérdezése, illetve meghallgatása nélkül. Ez jelenti másrészt azt is, hogy az egyházközségek, egyházmegyék és egyházkerületek sem megbizottaiknak, sem hivatalos képviselőiknek nem adják meg a teljhatalmat arra, hogy a magasabb hatóság közgyűlésén az ő terhűkre uj kivetéseket szavazzanak meg, megbízóiknak meghallgatása nélkül. Látható tehát, hogy anyagi politikánknak megváltoztatása nem csupán a gyülekezeti autonómiának, hanem az egyházmegyei és az egyházkerületi autonómiának a kereteit is megváltoztatja, s végeredményben az egyetemes közgyűlésnek a pénzügyek terén való autokráciáját jelenti. Mert azt hiszem nyilvánvaló, hogy a közös feladatok nem csupán egy egyházmegyén belül, vagy egy egyházkerületen belül közösek, hanem közösek az egyetemes egyház körén belül is. Belső berendezésünknek önmagunk által való megváltoztatása tényleg nem érinti autonómiánkat, de ha ez a megváltoztatás az autonómiát megsemmisíti, akkor ez azt jelenti, hogy az autonómia öngyilkosságot követ el. Az autonómia nem szűnne meg azzal, ha a magasabb hatóságok közgyűlésére kiküldöttek teljhatalommal ruház- tatnának fel uj kivetések megszavazására. Ez kétségtelen. Aminthogy kétségtelen az is, hogy a kiküldött képviselők megválasztásának aktusa révén a jogosult egyháztagok igy is közrehatnának a kormányzatban. Azonban még egy lépéssel tovább kellene mennünk, s meg kellene változtatnunk az egyházközségek, egyházmegyék, egyházkerületek azon autonóm jogát is, amelynél fogva költségvetésüketmaguk állapítják meg. Ugyanis a felsőbb hlatóság által megszabott uj kivetéseket kénytelenek vol
