Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)
1929-10-13 / 39. szám
308. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1929. nek és a belőlük kicsendülő keresztyén tettre- készségüiek siemmli sem árthatna annyira, mint a tárgyi és személyi korlátozás és a retorikával kicifrázott laposság!.« »A gyülekezet mozgósítása« cimi alatt megjelent cikk talán gondolkodóba ejtette egynémely olvasónkat és felhívta figjyelmiét arra, hogy a gyülekezeteket az evangéiizáció munkája szempontjából meg kellene és meg lehetne szervezni anélkül is, hogy bevárnánk a zsinati törvényhozás eredményeit. Újabban szokássá lett egyes felmerülő nehézségiek és feladatok megbeszéléséinél a kérdést azzal intézni el, hogy ez is a zsinat által volna szabályozandó. A zsinat, amelynek időpontja még mindig a bizonytalan jövő méhében van, nem lehet takarója a tétlenségnek, a merni és vállalkozni nemakarásnak. A zsinat a közigazgatási szervezetben és a törvénykezés- beini hozhat újat és üdvösét, de a belmissziói munka szervezése attól teljesen függetlenül is megtörténhetik. Sőt, jobb volna, ha attól függetlenül mennie végbe. A helyzet kulcsa a gyülekezetekben van, s hangoztatnunk kell, hogy amilyen szükséges, hogy a gyülekezet jogi és közigazgatási szempontból megszerveztessék, épolyam szükségles az is, hogy a belmissziói munka szempontjából is megszerveztessék. Ez óriási feladat; sokkal nehezebb, mint az előbbi. Miért megikivámtatik hozzá, hogy a lelkész, a tanító, a felügyelő, a gondnok és rajtuk kívül még jócska százaléka a gyülekezetnek »felébredjen« és egyéni felelősségének tudatára jusson a gyülekezet építésiének munkájában. Kevés az aratónk. Ez a helyzet. A gyülekezeti tagok túl-, nyomó többségiének felelősségérzete csak az egyházi adó megfizetéséig ér el, sokaké miég addig sem. Gaarder helyesen hangsúlyozza a gyülekezetben végzendő nevelési munkának fontosságát. Egyháztagjainkat rá kell nevelni az evangelizáció munkájára. A legtöbbnek még álmában sem jut eszébe, hogy a lelkész és a tanító mellett miég őneki is kellene valamit tenni, áldozni idejéből, tudásából, munkaerejéből a gyülekezet, az egyház dolgaira. S valljuk be, sokszor nem is tudja, hogy mit végezhetne, hogyan munkálkodhatna. Az a mérték, amellyel gyülekezeteink belmissziói életét megmérjük, t. i. a pénzbeli önkéntes adományok nagysága, nem abszolúte rossz, de semmiképpen sem kielégítő. Felületes. Ennél mélyebbre kell hatolnunk. A gyülekezeti tagokat egymáshoz kell közelebb hoznunk gyakoribb személyes érintkezés által. Itt sem elég az, hogy a lelkész látogassa hi veit; ezáltal a hívek közelebb jutnak a lelkészhez, de nem jutnak közelebb egymáshoz. Maguknak a hivekniek kell egymást felkeresniök, egymással törődniük, egymás dolgai iránt szeretettel ér- deklődniiök. A gyülekezet lelkésze és tanítója nem elegendők a munka elvégzésére. A munkának vannak olyan speciális ágai, amelyek speciális munkásokat kívánnak meg: ifjúsági munka, kolportázs, külmisszió, sajtó, diakonissza- és diakónus-ügy stb. Ezekre a munkákra külön szakmunkásokat kell beállítanunk egyesült erővel. A KIÉ-vei kapcsolatban történt erre kísérlet az evangélikus ág titkári állásának megszervezésé vei : ámde micsoda szánalmas állapot az, hogy dacára a kerületiek által megszavazott és fizetett segélyeknek, ez az állás ma is betöltetlen! Nem arra mutat-e ez az üresedésben levő állás, hogy még olyan helyeken sincs érzék és felelősségtudat a belmissziói munka iránt, ahol azt joggal és elsősorban elvárhatnánk? Mit várjunk akkor a hívektől? S mit várhatnak a hívektől azok, akik még arra sem kaphatók, hogy egy megszervezett állást egyszerűen betöltsenek. Ilyen hanyagságot és nemtörődömséget keserűséggel és jogos elégedetlenségglel néznek mindazok, akiknek szivén van a bdlmissziói miunka. Szomorú dolog volna, ha a nyáj; lenne kénytelen a pásztort rászorítani arra, hogy menjen vele kiesebb legelőkre! * Az evang. papnék lapja az egyházi tisztviselők házassági szabályrendelet tervezetéről igy ir: »Mi a tervezett szabályzatban a papné gárda színvonalának védelmét látjuk. Magunkra nézve nem tártjuk lealázónak, hogy az egyházi felettes hatóság tudni akarja, kik és milyenek vagyunk, mielőtt olyan előkelő, magas erkölcsi testület tagjai lehetünk. Örömmel üdvözlünk minden fegyelmiét, mely egyházunk javát mozdítja elő és megvédi azt az erőtlen ember tévelygései elől. Magunkra nézve a javasolt legelemibb követelményeknél többnek is szívesen alávetnék magunkat, hogy biztosítva legyen Szövetségünk célja: a papnió minit öntudatos és szakképzett belmisszió munkás a lelkész oldalán. Várjuk és reméljük a további szabályzatokat, amelyek megakadályozzák majd, hogy a fiatal papok szaktudással, de lelki elhivatottság nélkül felavatást nyerjenek!« — Ha igaz, amit a cikk írója állít, hogy »a pap hiivatásteljiesitése szinte függvénye a feleslége egyéniségének« s hogy a pap »csak a maga védelmét láthatja e szabályzatban«, s a felsőbb hatóság képes arra, hogy »biztosíthatja (ezzel a szabályzattal) a papot, hogy felesége abban a társadalomban, amelybe legtermészetesebben tartozik, vele egy nívón álló, hasonló lelkületű asszonytársakat fogj találni«, akkor csak jöjjenek a szabályzatok! Sőt, a papi hivatástel- jes’itése a papné egyéniségének függvénye lévén, a papválasztásnál Jobban érdekelheti a gyülekezeteket a papné-választás. Hogy az »egyetemes papság« elvétől mennyire távozunk, amikor a társadalmi nívót (!) kívánjuk biztosítani; hogy a »gyülekezeti« eszméből mi lesz, ha papi gárda, papné gárda, tanító gárda és tanitóné gárda alakul ki, mindegyik a maga nívójával és Erkölcsi kódexével, azon törhetik a fejüket azok, akik rázzák a fejüket, mikor látják azt az üde optimizmust, amellyel sokan a fegyelmi szabályzatok gyógyerejie iránt viseltetnek.
