Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)
1929-07-14 / 27. szám
210 EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1929. házat darabokra tördelte. Ámde kitűnt, hogy ezekben a töredékekben új1 életnek ígérete és ereje van. 9 lelkészek alkalmazásiról. I. A lelkészválasztási eljárás reformjának szükségessége (Bevezetés. Általános megokolás.) Hogy lelkészválasztási eljárásunk általában véve sürgős reformra szorul, azt aligha szükségles bővebbéin megokolni. Hiszen ezt jóformáin mindenki érzi, tudjia, mert úgyszólván mindem lelkészválasztás alkalmával újra meg! újra sajnálattal tapasztalhatja. Természetes dolog tehát, hogy ez a kérdés, a többek között, már éveik óta állandóan foglalkoztatja egyházi közvéleményünket Eleinte a reform hangoztatása abban a követelésben merült ki, hogy a lelkéiszválasztás., az eddigi négyféle egyházkor ülieti szabályzattal szembeni, akár törvényhozási úton, akár egy egyetemes szabályrendelet megalkotásával, de mindenesetre egyetemleges szabályozást nyerjem. Ez azonban csak minimális követelménynek tekinthető. Hiszen, aki a négy egyházkerület! szabályrendeletet egymással összehasonlítja, az rájön arra, hogy ezek a lényeges alapelvek tekintetében alig térnek el egymástól s az eltérések leginkább' csak lényegtelen, mondhatnám ad- minisztrácionális természetű dolgokban mutatkoznak, úgy hogy ezeknek az eltéréseknek az összeegyeztetése révén, nem is volna olyan súlyos feladat az Egyetemes Lelkészválasztási Szabályrendeletnek megalkotása. Ha tehát pusztán erről volna szó, akkor ezzel aránylag elég köny- niyien és gyorsan lehetne végezni. Ez azonban tulajdoniképpen inkább csak egy — mondjuk — szépséghibának az eltüntetését jelentené, nem pedig igazi nagy bajoknak a lehető megszüntetését, olyan bajokét, amelyeknek gyökere mélyebben fekszik, miértis ezeknek az elérésiéért is mélyebbre kell hatolnunk. A íelkészválasztási reform kérdésével, tudvalevőleg, a legutóbbi református zsinat is foglalkozott. Hogy milyen részletes eredménnyel, az még nem ismeretes előttem. A tárgyalások során — amint erről a napilapok útján is értesülhettünk — az ügy előadója, Ravasz László, a következő figyelemreméltó megjegyzést tette: »A lelkész- választásoknál jelentkező Visszásságok nemcsak egy törvény vagy szabályrendelet hibáira vezethetők vissza, hanem egész egyházi életünk és közfelfogásunk hibáira bukkanunk bennök.« Igaz és őszinte szavak, amelyeket egész nyugodtan alkalmazhatunk magunkra is. Vannak dolgok, amelyeket törvényekkel, paragrafusokkal szabályozni egyáltalán nem lehet. Ilyen p. o. az egyházi fegyelem kérdése is, amelyet az eleven gyülekezeti és egyházi élet magától hoz létre s ahol ez nincs, ott a törvény és^szabályzat nem segít, sőt esetleg csak ront. És-vannak hibák, amelyeket, az életből, csak a jobb, egészségesebb élet tud kiküszöbölni, a törvény nem. Mert a törvény nem teremt életet; hivatása leginkább az, hogy az életfejlődés lehetőségei számára a lehető legjobb külső keretekét biztosítsa. Hibíás tehát az a törvény, vagy a törvénynek az a része, amely az egészséges életet, ahelyett, hogy előmozdítaná, akadályozza. Az ilyen hibákat tehát ki kell küszöbölni. Ami már most eddigi egész leíkászválasztá- sunkat és az ezt szabályozó négyféle lelkészválasztási szabályzatainkat illeti, ezeknek közös és gyökeres hibája alighanem abban rejlik (s ezt hovatovább1 mind jobban és mind többem kezdjük látni), hogy a lelkészek alkalmazásánál, bizonyos »tradíciók« értelmében, a gyülekezetek szabadságát féltő aggodalommal és egyoldalúan védi, magának a gyülekezetnek és az egyházi közérdeknek a rovására. A »szabad lelkészválasz- tás«, különösen nálunk, szinte dogmatikus erejű és tekintélyű »tantétellé« merevedett, amelyhez gyülekezeteink, hiveink sok esetben talán szi- vósabbam ragaszkodnak, mint egyházunknak akármieíy sarkalatos, alapvető tanításához, akár a »sola fide et gratia« elvéhez. A »szabad lelkészválasztás«, nálunk, mint diasporális egyházban, talán a római kaíh. egyházban divó kinevezési rendszerrel való ellentétben, mint a »reformáció 'egyik legnagyobb vívmánya«, szinte az u. n. »választó tanok« tekintélyére emelkedett s a köiztudatban úgy él, mint a protestantizmusnak egy lényegalkotó, tehát elengedhetetlen vonása, amely ha hiányzik (pedig hány helyen hiányzik, legalább abban a formában, ahogyan az nálunk szerepel!), a »tiszta és hamisítatlan evangéiiom« teljes érvényesülésié szenved csorbát. Ezért a gyülekezetek lelkészválasztási szabadsága a »moli me1 tangere« kétes értékű kiváltságiát élvezi. Olyan »nebántsvirág« féle, amelyhez büntetlenül hozzányúlnia senkinek' nem lehet, akár egy — darázsfészekhez. Pedig, a történet tanúsága szerint, ez a »szabadság« az u. n. papmarasztástól napjainkig már milyen sok korlátozást szenvedett azáltal, hogy a felsőbb' egyházi hatóság a lelkészválasztási eljárás módozatait a lehető legrészletesebben szabályozta. Ez a szabályozás persze legfőképpen külső, formális, adminisztrácionális dolgokra terjedt ki s a dologinak a lényegét, többé kevésbé érintetlenül hagyta. Emellett azután az élet, itt is, ott is, a paragrafusoknál egészségesebb praxist alakított ki. Még; az »utolsó szuperintendens«-nek nevezett bold. IKarsay Sándor dunántúli püspök idejéni — mint mondják — szinte állandóvá kezdett lenni az a szokás, hogy ha egy gyülekezetben a lelkész! állás megüresedett, • a kurátorokat, 3—4 'embert, a »főtisztelendő úrhoz«^ menesztették azzal a kéréssel, hogy adjon tanácsot, ki volna a nékik való ember s akit azután a főpásztor ajánlott, azt annak rendje-módja szerint
