Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)
1929-04-14 / 15. szám
114. EVANGÉLIKUSOK LÁPJA ' lm I falusi ifjúság és a Kié. Ifjúság]! Ez az, akitől remiéljük szebb jövőnket, feltámadásunkat és nemzeti életünket. — Valóban alkalmas is ez a talaj1 rá, — ezt tudja mindenki, aki csak egy-két órát tölt hetenként a serdülő és felnőtt ifjak között és barátkozik velük, figyeli játékukat, gondolataikat és minden egyéb megnyilatkozásukat. Gyülekezeteinknek szükségük van megújulásra úgy vallási, mint erkölcsi téren és ez is csak az ifjúságon keresztül mehet végbe. — A háborús évek óta úji vágyak és törekvések ébredeznek mind többi falusi emberben. A világot járt katonák százezrei sok osztrák, német, olasz, erdélyi szász és székely községiben megfordulva rájöttek arra, hogy a falusi életet is lehet széppé, kellemessé tenni és a haladás áldásaihoz segi- teni. Szemük felnyílt egy új, kényelmesebb otthon alapításának vágya iránt, észrevették az otthoni libákat és hiányokat és keresve keresik az orvoslás módját és ha azt nem találják meg, elkedvetlenednek, elkeserednek, dégjedetlenné válnak és ami a legrosszabb, igen sokszor szocialista érzelmekkel felnek meg. Ha nem tudjiuk ezeket a kalandos fantáziákat és fel-feltörő életigényeket helyes mederbe terelni, még nagy veszély származhat belőle, különösen ma, amikor a búza, bor stb. árak sülyédése folytán a viszonyok momentán alakulása olyan formát ölt, hogy a'készpénzfizetéses ember megint «ür» és visszaemelkedett abba a pozícióba, amelyben a háború előtti években volt. Ez is izgatja és nyugtalanítja a földmives osztályt, amely az emelke- dettebb kulturigény folytán már is bizonyos magasabb szellemi és gazdasági kényelmet engedett meg magának. Ebből a szempontból is végtelenül fontos, hogy egyházunk ne hagyja kezei közül kisiklani azt az ifjúságot, amely a mai zűrzavaros közhangulatból és részben még mindig a háborús közerkölcs degenerativ kultúrájából szívja a maga táplálékát és alakítja ki a miaga világnézetét. A város és a falu között is ma már a nivókülönbség rohamosan csökkenőben van; s itt egy nagyon veszélyes ponthoz jutottunk, a már nem elég naiv és még nem elég művelt állapothoz, amelyben, sokszor eldobják a régit és kritika nélkül fogadják be az újat, amelyet a lezüllött idegek őrülete diktál rendszerbe és erőltet rá a szomjas és mindenre hajlamos telkekre. Német és Finnországban népfőiskolák vannak (Volkshochschule), amelyeknek az a céljuk, hogy a felnőtt ifjúság polgári műveltségét fokozzák. Ezekben a főgpndot arra fordítják, hogy a bennük folyó oktatás ébresztő erejű legyen, az egyéni értelmi életet és az erköícsi érzést nevelje. Vannak azután magasabb fokú népfőiskolák, amelyek vagy önálló tanintézetek vagy egy évfolyamú, de speciális szakokkal foglalkozó intézmények. Nálunk ilyen tudtommal nincs! Nem is lehet arra gondolni, hogy ilyen iskolába járassák a falusi polgárisakat különösen akkor, ha az az iskola nincs helyben. Vannak próbálkozások, amelyek különösen mint szakiskolák, például gazdasági szakiskolák, a földmives ifjaknak modern gyakorlati és némi elméleti oktatást is nyújtanak. De ezidőszerint nemi lehet megállapítani ezeknek az iskoláknak tényleges gyakorlati értékét olyan irányban, hogy az úgy az erkölcsi, mint az egyéni értelmi, valamint a lelki életet mozdítaná elő. Népfőiskolákhoz nincs pénze az államnak és különösen nincs a mi csonka evang. egyházunk számára. A leventeoktatás is annyira kezdetleges, hogy általánosságban véve, őrmestere», terro- risztikus fegyelemnél nem igen tud többet produkálni, bármilyen nemes és szép céljai regyenek is. A háború utáni felfokozott kulturigényü falusi ember, a világot járt katona, ha az ország határán nemi is volt túl, még|is mindent egészen más szemüvegen át néz, tudja és érzi azt, hogy neki tanulni, művelődni kell, mert nem elég neki az a kevés ismeret, amelyet az a hat iskolapad nyomott a leikébe, amelynek krétapora mindig halványabb és halványabb lesz benne1. És az iskolából kilépő ifjúnak erre a művelésre annál is inkább szüksége van, mert életének e szakában különösen rászorul a pedagógiai irányításra. A különbség az előbbi, iskolás korához képest csak annyi, hogy most már maga választ vezetőt és maga keresi az irányítását a saját egyéni hajlamainak. Természetesen különböző korú és csoportokba osztott ifjúságról kell itt szólanunk. Nevelési szempontból, rendkívül fontos életkor a serdült, adolescens kor, az emberi életnek a pubertás és a felnőtt kor közé ékelődő és ezeket összekötő szakasza, amely a legtöbb pedagógiai és pszichológiai érzéket kívánja a vezetőtől és itt valósággal egyéni, személyenkénti munkára van szükség. Aki serdülő korában ébred a szellemi élet látására, az kiemelkedik a tömegből. Élete formát kap és ezen élet formája lesz műveltségének legmélyebb biztosítója. És ha ennek az életkornak helyes irányítása elmarad, könnyen lezüllik, vágy a kérgiesedésbe sü- lyed az egyén, vagy pedig torz önképzéssé fajul. A művelődési anyaginak olyannak kell lennie, hogy minden réteg a maga munkás életével kapcsolatban lévőnek érezze s az mégis szerves ösz- szefüggésben legyen a legmagasabb szellemi kultúrával és erkölcsiséggel. Más szóval ennek a munkának feltétlenül világnézeti alapon kell kifejlődnie és pedig tiszta keresztyén, nevezetesen evangéliumi kér. világnézeti alapon. És ezt adja a KIÉ. Levente, cserkész, népfőiskolái, illem és jellem1, értelem és szellem, élet és erkölcsformáló intézmény akar lenni a KIÉ, evang. egyházunknak ez a fel nem fedezett «tehetsége», amely a maga értékes és vonzó erejű négyes programm- jával örök értékű munkának a megkezdésére vállalkozott. Legfőbb és a tizenkettedik órán
