Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1928-04-29 / 18. szám
1928. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 139. életnek leheletét«. A keresztyén vallás nélkül azoknak a munkája, akik az emberiséget cl akarják vezetni az egységre és a testvériségre, kilátástalan és meddő. Pedig minden korban ezeket az embereket tartották az emberiség nagyjainak, és semmiféle embertípus nem gyakorolt soha olyan maradandó és nagy hatást az emberiségre, mint azok, akik az ember szellemiségét hangoztatták és akik részben vallásalapitok, részben pedig szentek és hitvallók voltak. Ezeknek az embereknek hatása mögött messze elmaradnak a nagy államférfiak, hadvezérek, feltalálók és felfedezők, akiknek nagysága egyébként szintén mindig attól függött, hogy milyen mértékben állottak szolgálatába az emberiség szellemi életének. Az egység tehát csak szellemi egység lehet. A keresztyénség tanítása szerint ezt a szellemi egységet megtaláljuk a Krisztusban. A Krisztusban hívők egv testet alkotnak, a Krisztus testét, amelyben az egy Szentlélek munkálkodik, ajándékozva különböző kegyelmi ajándékait, de mindenkit egy Urnák szolgálatába sze- gódtetve és minden tagot összefűzve egymással a szeretet és békesség kötelékeivel. És bar a világ kételkedjék ennek a szellemi egységnek megvalósítási lehetőségében, magának az egyháznak nem szabad ebben kételkednie. Minden káromlás megbocsáttatik az embernek, de a Szentlélek ellen való káromlás nem. És a Szentlélek ellen való káromlás azt hinni, azt mondani, hogy a Szentlélek nem képes elvégezni a munkáját, az emberiségnek az igazságra, hitre, szeretedre békességre való elvezérlését. Kételkedhetünk az emberekben, de nem kételkedhetünk Istennek ígéreteiben és a Szentlélek erejében. A világ hátat fordíthat az Isten országának, a világ megtagadhatja a krisztusi eszményt, a világ vallhatja az embert állatnak, de Krisztus egyháza ezt nem teheti meg a saját meggyalá- zása nélkül. A Krisztus egyházának mindenkor hirdetnie kell azt, hogy valamennyien egy atyának gyermekei és egymás közt testvérek vagyunk, s nem szabad azzal törődnie, hogy a világ már elégszer hallotta ezt a tanítást. Nemcsak a világnak, az egyháznak magának is meg kell ezt tanulnia és a szerint kell élnie. Éreznie kell azt, hogy az egyháznak szaggatottsága, a felekezeteknek harca, a keresztyéneknek egymás ellen viselt rágalmazási és gyalázó hadjárata arcul verése Krisztusnak és mindannak, amiért Krisztus élt, szenvedett és meghalt. Az egyház rendeltetése nem csupán az, hogy hirdesse Krisztus eszményét, hanem az is, hogy a szerint éljen. Az egyház körén belül a testvériségnek kell uralkodni. Az egyház hivatása az, hogy az igazi testvériség otthona legyen. Demonstrálnia kell a világ előtt, hogy a krisztusi eszmény megvalósítható; hogy olyan emberek, akik különböznek egymástól vérmérséklet, társadalmi, vagyoni helyzet, politikai felfogás és műveltségi fok tekintetében, eleven közösségben tudnak egymással lenni. Az egyház nem olyan intézmény, amelynek tagjai, mint egy zártkörű társaságnak a tagjai különleges, más emberektől megvont előjogok élvezetében vannak, hanem egy uj emberiségnek a sejtje, amelynek terjeszkedni, növekedni és az egész világot átfognia kell. Ha az egyház ragaszkodott volna ezen rendeltetéséhez, ma másként nézne a világ ki. Sajnos az egyház, elmerült a másodrendű kérdések feletti vitatkozásokban, szűrte a szúnyogot és lenyelte a tevét. Innen van, hogy azok a szent cselekmények is, amelyek arra a végre rendeltettek, hogy az embereket egyesítsék, arra szolgáltak, hogy a széthúzást növeljék, s újabb szakadásoknak lettek okozói a keresztyénség körén belül. Értem a szentségeket. A keresztséget és az úrvacsorát. Pál apostol, amikor a keresztségröl, szól (I. Kor. 10.) a pusztában vándorló zsidók történetéből idéz: mindnyájan a felhő alatt voltak, mindnyájan a tengeren mentek által, mindnyájan Mózesre keresztelkedtek meg a felhőben és tengerben. Világos, hogy az apostol nem csupán az argumentum kedvéért hangsúlyozza azt, hogy az egész nép keresztül ment azokon az élményeken és eseményeken, amelyek az apostol' irás- magyarázata szerint a keresztséget jelképezték az C)testámentomban. Akár a körülmetélkedést, akár a Pál apostol által felhozott eseményeket vesszük, egyaránt kitűnik, hogy olyan szertartásról, illetve olyan eseményekről van szó, amelyek a zsidókat arra emlékeztették, hogy ók egv kiválasztott közösségnek a tagjai. A keresztséget azonban nem visszük vissza sem a köriilmetél- kedésre, sem a pusztai eseményekre. Inkább az Izráelben szokásos széria rtásszerii mosakodásokra. Közelebbről pedig a Keresztelő János ke- resztségére. Jánosnál a keresztelés a megtérésnek a megpecsételése volt. Nem volt ugyan szentségi jellege, nem közölt látható jel alatt láthatatlan mennyei jót, de tagadhatatlanul meg volt a szertartásszerii jellege, és kifejezte a bűnbánó és megtérő léleknek jobbulási szándékát, főleg pedig egy olyan spirituális mozgalomhoz való csatlakozást, ainclv a Messiásnak és az istenországának közeli eljövetelét várta és arra készült elő. Éppen ebben az utóbbi vonatkozásban, t. i. ho^y számított azzal, hogy elközelitett az istenorszaga, kétségtelen, hogy a János ke- resztsége nem volt puszta individuális aktus, sőt rendeltetése az volt, hogy az egyént előkészítse a Messiás által megalapítandó közösségbe való belépésre. A János keresztsége jelentette azt, hogy az illető megkeresztelt megváltoztatta gondolkodását és magatartását Isten irányában k bünbánat és megtérés által, az emberek irányában azon cselekedetek által, amelyeket János is megkövetelt és azon remény által, amelyet isten országának eljövetele felől táplált. A keresztyénség Urának parancsára átvette a keresztséget. Az egyház történetének kezdetén, pünkösdkor megvan már a keresztség. Az
