Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-03-06 / 10. szám
1927. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 75. Néhány megjegyzés istentiszteletünk reformjának kérdéséhez. Körülbelül két évtized óta, talán csak a legsúlyosabb háborús és forradalmi idők kivételével, amikor a figyelem és érdeklődés egészen természetesen más dolgok felé terelődött, szinte állandóan napirenden van, egyházi sajtónkban és gyűléseinken, istentiszteletünk reformjának kérdése, még pedig egyfelől istentiszteletünk gazdagításának, élénkítésének s igy vonzóbbá tételének, másfelől az >egesz vonalon« kívánatos egységesítésének szempontjából. Az ebben a tekintetben elért »eredmény« azonban, mint tudjuk, egyáltalán nem elégítheti ki azokat, akik akár az egyiket, akár a másikat, akár mindakettót kívánatosnak és szükségesnek vélik. Ami az egységesítést illeti, tudvalevőleg, még a »liturgia« és »liturgika« szóknak egységes ortográfiája tekintetében sem sikerült eredményt elérnünk. (Lásd: »lithurgia«, sőt lythur- gia«í) Mivel pedig, amint halljuk, egyesek itt is, ott is, nem győzvén bevárni egyetemes egyházunk egyetemlegesen kötelező intézkedését, illetőleg a régóta vajúdó Egyetemes Agenda megszületését, saját gyülekezetükben vagy egészen a maguk ízlése és egyéni felfogása, vagy pedig valamely külföldi minta szerint »teljesen kiépített«, esetleg megcsonkított istentiszteleti rendet már meg is honosítottak, a helyzet ma az, hogy istentiszteletünk hazai evang. egyházunkban talán még sohasem mutatott fel olyan sok lényeges eltéréseket, vagyis tehát nem volt még soha annyira egységtelen, mint ma, amikor a »liturgia egységesitesét« unos-untalan sürgetik és hangoztatják. Mert hiszen, amióta ez a kérdés nálunk napirendre került, a »javaslatoké egész sora keletkezett és valószínűnek lehet tartani, hogy maguk a javaslat-készítők, ha ez szélesebb körben nem talált visszhangra, az általuk jónak, helyesnek, sőt talán tökéletesnek tartott istentiszteleti rendet legalább a saját gyülekezetükben bevezették, abban a »reményben«, hogy - mivel »exempla trahunt« — ez majd idővel máshol is és mind szélesebb körökben befogadásra talál. Hogy persze igy nem jutunk közelebb a kitűzött célhoz, sőt, mint mar em- litém, éppen az ellenkező eredményt érjük el és a majdan remélt »egységes liturgia« bevezetését még meg is nehezítjük, az nem szorul bizonyításra. Nem tudom, sőt nem is sejtem és azért nem is merem állítani, hogy igy járt el, vagy fog eljárni Dörmer Frigyes lelkésztestvérünk, aki e lapok múlt évi 48., 49. és 50. számában »Javaslat vasárnapi és ünnepi főistentisztele- reink liturgiájának gazdagítása tárgyában« cim alatt, magyar nyelvre átültetve, közölte az egyes külföldi (német) evangélikus (lutheránus) országos egyházakban, csekély eltérésekkel, általában használatos és nálunk is, különösen az ifjabb lelkésznemzedék előtt, már a theológiai studium révén ismeretesnek föltételezhető istentiszteleti alkotórészeket és ezek sorrendjét, azzal a rövid s a »Javaslat« szóval szemben némi tartózkodást tanúsító megjegyzéssel: »A fenti liturgiái formulát csak mintául ajánljuk.« Hogyan értsük ezt: csak mintául? Arra, hogy ez az istentiszteleti rend, amely a külföldön (ott sem mindenütt!) megszokott összes istentiszteleti alkotó részeket magában foglalja s igy jóformán a maximumot adja, még ki is bővüljön, bizonyára nem mer senkisem gondolni. így tehát csak rövidítésről, egyszerűsítésről lehetne szó. És akkor a közölt isten- tiszteleti rendből melyik alkotórész maradjon, vagy maradhat el, anélkül, hogy a liturgia egész menetében zökkenés, logikai ugrás lenne érezhető? Az introitus, a Gloria Patri, a Con- fiteoi, az Apostolicum (Credo), a Gloria in excelsis. a Praefatio? és azt, hogy mi maradhat el, kire bízzuk? Alighanem megint csak az egyesek ízlésére. És akkor nem kell-e lehetetlen torzszülöttekre számítanunk? És mi lesz megint a sokat sürgetett »egységes liturgiával?« A legtöbb külföldi Agenda háromféle istentiszteleti rendet foglal magában: egy teljeset (volle Form), egy .egyszerűbbet (einfaschere Form) és egy legegyszerűbbet (einfachste Form). Ez az utóbb: már alig tér el a nálunk általában véve szokásos istentiszteleti rendtől. Talán jó lett volna, ha az említett cikk irója ezeket ar egyszerűbb istentiszteleti rendeket is közölte volna, ahelyett, hogy az egyes alkotó részeknél külön-kiilön fölemlíti, hogy mi léphet annak a helyére. így az érdeklődők mindenesetre tisztább képet nyertek volna. Egyébként az első, elvi kérdés az, hogy a mi viszonyaink között általában véve lehet-e és tanácsos-e valamely külföldi, általában véve »teljes« istentiszteleti rendet »mintául«, "mondjuk tehát: »normaképpen« gyülekezeteink elé állítani és azt esetleg »brevi manu« máról-holnapra meghonositani? Amint már fentebb említem, tudunk rá eseteket, hogy ez megtörtént. Én azonban a magam részéről nehezen tudnám eldönteni, hogy ilyen esetekben melyik a nagyobbik baj: az-e, ha a gyülekezet az uj rend ellen tiltakozik, vagy az, ha azt szó nélkül elfogadja? Mert igaz ugyan, hogy az első esetben a gyülekezet békéje felborulhat, de a tiltakozás legalább arról tesz bizonyságot, hogy a hivek az istentisztelettel törődnek, annak lefolyása és formái nékik nem közönyösek és azokhoz, ha csak megszokásból is — ez is valami! — ragaszkodnak. * Ellenben a második esetben, * E sorok írása közben olvasom a Budapesti Hírlap ezévi február 6-iki számának »Egyházi viszály Angliában« cimü közleményében, hogy Londonban néhány nappal ezelőtt anglikán lelkészeknek néhány száz laikussal megnövekedőt csapata tüntető felvonulást rendezett. A menet élén nagy plakátot vittek, amely ezt hirdette: »Az egyház veszedelemben van! Ma délelőtt összegyűlekeznek a püspökök (a canter-
