Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1927-03-06 / 10. szám

76

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

1927.

az, hogy a gyülekezet a változtatást, a »reformot«, kritikai és ellentmondás nélkül elfogadja, illetőleg eltűri, esetleg elszenvedi, a legtöbb esetben egyáltalán nem jelenti azt, hogy az uj istentiszteleti rend a templomot látogató híveknek, ez volna az ideális állapot — lelki, vallásos szükségletéből fakadt és azt minden tekintetben híven fükrözteti vissza, aminthogy általában véve figyelemre méltó jelenség az, hogy az istentisztelet reformjának a kérdése napjainkban és nálunk is nem az u. n. laikus körökből, vagyis inagukból a gyülekezetekből indul ki, hanem a »szakértők«, lelkészek, mondjuk általában véve, a »theqlógusok« köréből és ez, ha esetleg theoretice teljesen helyes és kifogástalan is, nem minden esetben fedi eo ipso a praktikus szükségletet. Nyilvánvaló dolog, hogy az egész kérdés komplexum, úgy az elmélet, mint a gyakorlat szempontjából a legnagyobb körültekintést, megfontolást igényli. És ehhez járul még egy harmadik szempont is és ez a történeti fejlődés, mondjuk: a »consensus patrum«. Az persze, amit egy aggodalmaskodó e lap 3-ik számában a szerkesztő utján kifejezésre juttatott, hogy t. i. »Hitbeli elődeink, a Szentirás alapjára helyezkedő egyszerű, minden külső cerimóniától mentes vallásgyakorlatukért gályarabságot és máglyahalált szenvedtek s mi most azok szenvedéseit és igaz vallásos meggyőződését mintegy lekicsinyelve és kigunyoíva, felvegyük istentiszteleteink keretébe azokat a külsőségeket, miket elődeink, mint nem odavalókat eldobtak? Nem, az nem lenne ,a Biblia alapjára helyezkedő igazi protestánsokhoz méltó« — ez, mondom, a lehető Ieglaikusabb, szinte naiv felfogásra vall, habár tagadhatatlan, hogy ezt, különösen nálunk, a legszélesebb körökben osztják. Mert hiszen elődeink nem az »egyszerű, mindéi cerimóniától mentes valiásgyakorlatukért«, szóval nem külsőségekért, hanem íegbensőbb vallásos meggyőződésükért, az Evangéliomban fölismert örök isteni igazságokért »szenvedtek gályarabságot és mágiyahaláit.« Hiszen eléggé ismeretes magának Luthernek az istentiszteleti formák tekintetében elfoglalt konzervatív álláspontja, amint az Írásaiban, különösen az 1526-ban megjelent »Deutsche Messe und Ordnund des Gottes- dientsts« cimü munkájában, valamint hitvallási iratainkban is kifejezésre jut és minden valószínűség szerint a mi, Luther szellemében rebury érsek londoni palotájában), hogy megváltoztassák az imakönyvet. A változtatás alkalmas a reformáció művének szétrombolására. Mi most a püspökökhöz megyünk. Aki hive egyházának, hozzánk csatlakozik. Ez önre vonatkozik!« (Az »imakönyv«, melynek kalholizáló tendenciájú megváltoztatása ellen »a hű egyháziak ligája« tiltakozik s az egyházból való kilépéssel is fenyegetőzik, nem más mint a Crammer által tervezett és 1552. ill. 1559. óta csekély változtatással máig használatos »Common prayer book«, az anglikán egyház egyetemes Agendája, amely a mi felfogásunk szerint máris erősen katholikus szine- zetü rítust foglal magában.)

formált magyarhoni evang. egyházunkban is, általában véve az istentisztelet: formáiban és lefolyásában érvényesült, mindaddig, amig részben a kálvinizmus, részben később a racionalizmus behatása alatt, a régi formák lassacskán letöredeztek és csak az a »legegyszerűbb,« pu- risztikus istentiszteleti rend maradt meg, amely különösen magyarajku gyülekezeteinkben manapság általában véve gyakorlatban van és amelyhez többé-kevésbá németajkú gyülekezeteink is közeledtek. (Gyermekkoromban, úgy emlékszem, p. o. a soproni gyülekezet németnyelvű istentiszteleteinél az u. n. »Praefatio«- nak első három tagozata: »Der Herr sei mit Euch« — »Unsere Heroen in die Höhe« és »Lasset uns Gott unserem Herrn danksagen und ihn lobpreisen«, de legalább a két első még használatos volt, ma már csak a Salutatio: »Der Herr sei mit Euch« maradt fenn, valamint egy, a bevezető oltári imát követő, az egyházi esztendő szerint változó, helytelenül »Collecta«- nak nevezett antiphona, rákövetkező responso- riummal; és ez a két alkotó elem különbözteti ma már csak meg a németnyelvű istentiszteletet a magyartól.) Annyi mindenesetre bizonyos - és ezen kár is volna disputálni — hogy nálunk az istentisztelet kialakulása a történeti fejlődés folyamán az u. n. liturgikus purismus irányába terelődött. Ez máshol is megtörtént. Legyen szabad ebben a tekintetben, mint már sokszor tevém, most is, újból a württembergi országos egyház példájára hivatkoznom, mint amely tanfelfogás tekintetében az evangé- liomi tanítást Luther szellemében tisztán és csorbítatlanul megőrizte, mig ellenben »cultusa« talán a közeli Svájc befolyása alatt, teljesen a kálvinizmus szellemében alakult ki és még a mienknél is egyszerűbb alakot öltött (közének után közvetlen a prédikáció, közima, befejező közének, úgy, hogy tehát az egész lelkészi funkció kizárólag a szószékre szorítkozik), még pedig az egyház belső és külső életének kára és sérelme nélkül. És most is, amikor az istentisztelet reformjának a kérdése Németországban is az érdeklődésnek úgyszólván központjában áll, a különböző reformjavaslatok és kísérletek hullámai, tudomásom szerint, a württembergi egyház csöndes vizeit legkevésbé hozták mozgásba, ellenben a teljesen kiépített isten- tiszteleti formákat használó északi egyházakban járnak legmagasabban. Hogy milyen irányban és szellemben, arról most, itt — bármilyen érdekes és tanulságos volna — részletesebben nem szólhatunk. Miként azonban arról a württembergi legegyszerűbb istentiszteleti rendről, valamint a miénkről senkisem mondhatja sem azt, hogy ez az egyedül igaz protestáns, sem azt, hogy nem az, még pedig az utóbbit azért nem, mert az evang. kultusz lényeges alapelemeit magában foglalja: éppen úgy nem lehet mondani a gazdag liturgikus elemeket felölelő istentiszteleti rendről és szokásokról, amint azokat fokozott mértékben az ószaki lutheránus államok-