Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1927-09-25 / 39. szám

314.

Evangélikusok lapja

1927.

Isten szent akaratával ellenkezik. Tagadnunk keli önmagunkat is. Ha a te szemed megbotrán-» koztat, vájd ki azt. Ha a kezed megbotránkoztat, vágd le azt. Uj emberré, uj teremtéssé kell lennünk. Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát. Talán lát egyes jeleket, amilyeneket Nikodémus is látott, de egyéb jelek a világban nem engedik, hogy Istennek országát iä, maga teljességében, diadalmas erejében, bűnt győző hatalmában felismerjük és magunkévá tegyük.

Persze a kicsinyhitű lélekben felmerül az az aggodalmaskodó kérdés, hogy az Isten gondviselését hirdető krisztusi világkép reális e. Megfelel-e a valóságnak. Jézus maga mondja erről a világképről, hogy a mennynek és földnek Ura elrejtette azt a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek jelentette meg. El van rejtve, és nem a tudomány, nem az értelem tárja fel a titkot. Fiú adatik nékünk, egy ember születik a világra iés annak életében tárul fel az igazság. A sötétség nem tudja önmagát felvilágosítani, azért a világosságnak kellett jönnie, hogy megvilágositson minden embert. Az élet realitását csak élet adhatja. Az élet lényegét csak élet mutathatja meg. Reális-e a Krisztus világképe? Fordítsuk meg a kérdést. Reális-e azoknak a világképe, akik az ököljogot, a létért való elkeseredett küzdelmet, az istentelen séget, a pogányságot, a hitetlenséget tanítják? Reális-e az a világkép, amely a világban csak vakon és erkölcsiség nélkül dolgozó erőket lát? Reális-e az a világkép, amely azt mutatja, hogy Isten nem törődik semmivel, hogy a világban nincs sem jó, sem gonosz? Az istentagadók és vallástalanok igazolására azt is fel szokták hozni, hogy vannak köztük igen derék, jó emberek, hű barátok, jó férjek, szerető családapák, résztvevő szivek. Nos hát éppen ez az! Lehet-e reális az a világkép, amelyet olyanok rajzolnak meg, akiknek élete ellentmond ezen világképnek? Igaz lehet-e az a tudomány, az a bölcselet, amelynek hirdetői elveik fenntartásával nem állanak be farkasoknak és nem ordítanak s marcangolnak a farkasokká!, hanem a szeretetnek, alázatosságnak, önfeláldozásnak, hűségnek, becsületnek, irgalmasságnak életét élik? Hiszen már ezzel bevallják, hogy tanitá- sük csak ködös elmélet, hogy világképük csak az értelemnek játéka, önmaguktól távolálló valami. Az ilyen emberekből egy hiányzik. Nem elég bátrak bevallani hitüket, vallást tenni Krisztusról. Életük azt hirdeti, hogy a legnagyobb a

szeretet, de filozófiájuk másról beszél. Ez is képmutatás. Csalás. Milyen fenségesen emelkedik ki a mi Vezérünk, amikor azt vallja, hogy azért jött, hogy bizonyságot tegyen az igazságról! És az igazság az, hogy Isten eltartja őket. E tanítás mögött egy élet áll. Olyan élet, amelyről mindenki elismeri, hogy tiszta, szent és tökéletes volt. Az Ige és az élet itt egybeforrott, az Ige testté lett. S a testté lett Ige, az a végső realitás.

Egyházunk és az állam.

— Dr. Raffay Sándor püspöknek a bányai egyházkerület szeptember 15-iki közgyűlése elé terjesztett jelentéséből.

Korunk és nemzedékünk, székesebb körökben éppen úgy, mint a legszűkebb keretek között is, a rettentő világháború tanulságait még ma sem vonta le. Ennek lehangoló tünetei lép- ten-nyomon szemünkbe ötlenek. Ez az oka, hogy nemzeti öntudatunk olyan lagymatag, közéletünk olyan eszménytelen, társadalmi viszonyaink oly sok ferdeséget, botlást és erkölcsi szeplőt mutatnak, sőt, hogy a felekezetek között lévő viszony is mindjobban kiéleződik. En ennek a visszás szellemnek tulajdonitom azt a végtelenül lehangoló jelenséget, hogy evangélikus egyházunk a jogokkal pazarkodó e kapkodó korban nem hogy uj jogokhoz jutott volna, hanem még régi jogaiban is kárt vallott. Meg- hasonlott koroknak a politikája is meghason- lásokat mutat és termel. Ennek a téves politikának tulajdoníthatjuk azt, hogy egyházunkat az államkormány érthetetlen rövidlátása a felsőházról szóló törvényben történelmi jogainak egy részétől megfosztotta. Megfosztotta éppen akkor, amikor mindenki másnak uj jogokat osztogatott. Megfosztotta azért, mert egyházunk a területben és lélekszámban való megcsonkulás keserű 'fájdalmait a nemzettel együtt és azonos arányban szenvedte át. Megfosztotta azt az egyházat, mely törvényes elismertetés sorrendjében a római kathoükus egyház után a legrégibb ebben az országban és amely egyház a nemzet politikai és kulturális életének a kiépítésében az államnak évszázadok óta egyik leghívebb munkatársa. Megfosztotta minden komoly kényszerítő ok nélkül, pusztán a számarány címén, tehát a numerus klausus bizonyos szempontból való alkalmazásával, azt mondhatnék, puszta hangulatból. Megfosztotta anélkül, hogy hivatalos egyházunk komoly kéréseit meghallgatta, fölterjesztéseit mérlegelte, vagy csak megfelelő válaszra is méltatta volna. Midőn ezt a szomorú valóságot a történelem számára itt megrögizi- tem, egyúttal megállapítom a következőket: Egyházunk a jogai megtartásáért folytatott küzdelemben teljesen magára maradt; egyetlen ke