Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-09-25 / 39. szám
1927. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 315. resztyén egyház sem nyújtotta felénk segítségre a kezét; hozzájuk intézett kérésünkre is némák maradtak. Egyházunknak az. államhoz való viszonyát már az eddigiek alapján sem mondhatom olyannak, amilyennek szeretném és amilyennek valóban lennie kellene. Lelkileg pedig nem vagyok berendezve arra, hogy a kormány minden cselekedetét helyeseljem. Sajnálattal tapasztalom ugyanis, hogy a mi ellen már nem egyszer panaszkodtunk, a »rólunk nélkülünk« határozás gyakorlata még ma is szokásban van. Egyházi és iskolai ügyeinkben még ma is sokszor csak a közigazgatási hatóságok útján tudjuk meg a minisztériumok rendelkezéseit. Az egyházi főhatóságok véleményét néha meg sem hallgatják, vagy ha meghallgatják is, nem veszik tekintetbe. A legnagyobb baj pedig, amiből végtelenül sok kellemetlenség, félreértés, csalódás és bizalmatlanság származik, az, hogy amit az ember a főkkel megbeszél, és megállapít, azt az ügyosztályok sokszor megmásítják, vagy végre sem hajtják. Ez a gyakorlat úgy a rend, mint a tekintély romlásának egyik előmozdítója nemcsak az egyházi főhatóságnak, hanem a minisztériumnak a kárára is. Hasonló baj- az, hogy egyházunk legjogosabb igényeit és kívánságait is sokszor vagy egyáltalán nem teljesitik, vagy csak nagy és többszörös szorgalmazás után. A vallási kisebbségi mivoltunkat újabban szinte tervszerűen kezdik érvényesíteni, pedig mi a régi tisztes magyar hagyományok alapján azt vámok, hogy a minisztériumok pusztán és tisztán a szigorú törvényesség alapján álljanak és végezzék nem- zetépitő munkáikat s a gyengébb és támogatásra inkább rászoruló édes gvermeket legalább is ugyanolyan szeretettel lássák el, mint az erősebbet. Különösen fájó tapasztalataink vannak az iskolák építési segélyének kiutalásánál és az új tanítói állások betöltésénél. Az iskolafenntartó egvházakra nehezedő nyugdijterheknek az enyhítését sem sikerült elérnünk. Minthogy e téren nagyon sok a panasz, javaslom, hogy az egyetemes egyház útján, lehetőleg a református egyházzal együttesen, kérjük meg az állam kormányát, hogy miután a közoktatás ügye még akkor is, ha az iskolákat nem az állam maga tartja fenn, a maga egészében és minden vonatkozásában nemzeti és társadalmi ügy, az iskola fenntartó egyházak nyugdijterhét helyezzék át a politikai községek vállaira. így is ugyanazon polgárok viselik ugyan a terheket, de legalább az egyházak, mint erkölcsi testületek, sok kellemetlen és bántó megítéléstől, panaszkodástól és elégületlenségtől kímélteinek meg, ami pedig szintén jelentős állami érdek. Sajnálattal kell bejelentenem azt is, hogy kerületeink középiskoláinak együttes hozzájárulása alapján előterjesztett ama kérésemet, hogy iskoláinkban a humanisztikus és a modern nyelvtanitás párhuzamos lehetőségét engedjék meg, a minisztérium nem teljesítette. Újabban azt a helytelen nézőpontot vitték bele az állami felügyelet gyakorlásába, hogy mert az állam a felekezeti iskolákat segélyezi, ennélfogva ezeknek az iskoláknak a fenntartói az egyházak és az állam. S ezen a jogon csak az állam rendelkezik, az egyházak pedig csak alkalmazkodnak. Hát ez merőben helytelen álláspont, mert az állam segélynyújtása törvényen alapuló olyan kötelezettseg, melynek teljesítése révén az állam a felügyeleten felül más, korlátozó jogokat nem követelhet. Pedig a korlátozás jogainak gyakorlásában az állam már túlságosan is messze akar menni. Igazolja ezt a jogakadémiával szemben elfoglalt álláspontja. A mi egyházunknak törvény biztosítja az iskolákra vonatkozó jogait. Ezek felállítása és fenntartása dolgában nem ismerhetjük el a tiltó korlátozást. Legkevésbé abban a formában, melyet a lapok á'litása szerint, a miniszter ur kilátásba helyez. Nevezetesen, hogy az egyházi jogakadémiák taníthatnak, de nem vizsgáztathatnak. Ugyanilyen felterjesztést javaslok azzal a tervvel szemben is, hogy az ország négy kul- turtartományra osztassák. Eltekintve attól, hogy ez a felosztás a magyar múlt tisztes hagyományaival és a magyar gondolkodással semmiképpen nem egyezik meg, egyházunk autonómiáját is gyökereiben érinti, mert artikuláris iskolákat fog megállapítani, s igy a szabad mozgást és az egyház törvényes rendelkezési jogait megsemmisíti, vagy legalább erősen korlátozza. E kérdés még külön is a közgyűlés asztalára kerül. Mindenütt elégületlenséget keltett a több év óta megvont korpótlék folyósításának a módja is. Korpótlék helyett ugyanis csak a kon- gruás lelkészek kaptak bizonyos segélyt, a nem kongruás lelkészek pedig, de csakis 3000 koronát meg nem ha'adó jövedelemig bizonyos pótlékot. Az általános államsegély sem éri még el a békebeli mértéket. Mig a szanálás tartott, ezt is megértettük. Most azonban már a mohósággal való megvádolás lehetősége nélkül is megsürgethetjük az államsegély felemelését és megfelelő valorizálását, mert a háborús idők leron- gyolódása és az azt követő esztendők külső és belső kártevése az egyházakat és az iskolákat, sőt a kerületeket is olyan mértékben kimerítette, hogy terheiket csakis az államsegélynek legalább a békebeli szintre való emelésével képesek elviselni. Államjogi és társadalmi helyzetünk vázolását nem fejezhetem be anélkül, hogy rá ne mutassak azokra a támadásokra, melyek úgy a parlamentben, mint a parlamenten kívül a hivatalos tényezőknek legalább is hallgatag elnézésével a protestáns egyházakkal szemben mind gyakrabban megnyilatkoznak. Nem akarok most azzal foglalkozni, hogy a róm. kath. sajtó és
