Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1927-08-28 / 35. szám

1927.

EVANOEUKUSOK LAPJA

291.

tál való megigazulás tana, amelyről Luther azt mondta, hogy az egyház a^zal áll vagy bukik, ezáltal veszélyez tetve van, ha elejtve nincs is.

Visszatérve főtárgyunkhoz, jó tudni, hogy a püspöki ordináció szükségességének kérdése nem uj. Kim er. tóén tanulmányozták már akkor, amikor az emberek készek voltak életüket feláldozni azokért az elvekért, amelyeket vallottak. Már a reformáció eleién szemben találták magukat ezzel a kérdéssel Wittenbergben a reformátorok. Ágostában, 1530-ban nem az volt a kérdés, hogy akarják-e a püspököket vagy nem, hanem hogy a püspökökkel együtt megmaradhat-e az evangéliom.

Jóval az ágostai birodalmi gyűlés előtt úgy találták már a reformátorok, hogy ha alávetik magukat a püspököknek, nem prédikálhatják tovább az evangéliomot. Ennek következtében, visszatérve a papság egyenlőségének elvére és az egyháznak arra a jogáia, hogy papokat hívhat és ordinálhat, ők maguk gyakorolták ezeket a jogokat. Mégis gondjuk volt arra, hogy csak olyanokat ordináljanak, akik szabályszerűen el voltak hiva. Mclanchton az Apológiában, amelyet a birodalmi gyűlés tartama alatt a császár számára készített, ezen eljárás védelmére ezt írja: »A püspökök vagy arra kényszerítik papjainkat, hogy vessék cl és kárhoztassák azokat a tanokat, amelyeket mi vallunk, vagy pedig uj és hallatlan kegyetlenséggel megölik az ártatlant. Ezek az okok tartják vísszj papjainkat az ilyen püspökök elismerésétől. A püspökök kegyetlenkedése tehát az oka annak, hogy a kánonszerü egyházkormányzat, amelyet mi szeretnénk megtartani, egynémely helyen felborult«. Megjegyzendő továbbá, hogy a püspökök megtagadták az ordinációt azoktól, akik elfogadták a reformáció elveit és üldözték azokat a papokat, akik elfogadták azokat az elveket.

Az Ágostában összegyűlt reformátorok tudták, hogy sajnálatos szakadás előtt állnak; azonban volt valami, amitől még jobban féltek, mint a szakadástól; t. i. az, hogy megint elveszthetnék az evangéliom világosságát és visszaeshetnének abba a sötétségbe, és zsarnokságba, a melyből az isteni kegyelem kiszabadította őket. A szakadás legfeljebb az egyháznak külső szervezetét érintheti. Nem sebesitheti meg az igazi egyházat, Krisztusnak testét, amelyet ők nem azonosítottak a külső szervezettel, hanem az »a szenteknek (Istenben igazán hívőknek) társasága, amelyben az evangéliom tisztán hirdettetik és a szentségek helyesen szolgáltatnak ki«. Kijelentették, mint hitbeli meggyőződésüket, hogy »a szentegyház örökre fennmarad«; és azt mondták: »Mi tudjuk, hogy az egyház azoknál van, akik az Isten igéjét igazán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki, és nem azoknál, akik nemcsak hogy rendelete! kk el az Isten igéjét eltörölni akarják, hanem meg is ölik azokat, akik azt tanítják, ami helyes és igaz«.

Hogy a szakadás kiknek a rovására Írandó,

azt ezekkel a szavakkal fejezik ki: »Azok, akik kezdetben kárhoztatták az igazságot és most a legnagyobb kegyetlenséggel ü dözik, számolnak majd azért a szakadásért amely bekövetkezett«. »Továbbá, mi itt újból is bizonyságot teszünk arról, hogy mi szívesen megtartjuk az egyházi és kánoni rendet, feltéve,'hogy a püspökök nem dühöngnek tovább gyülekezeteink ellen. Ez a mi óhajtásunk tisztáz bennünket minden időkre • Isten és ember előtt az alól a vád alól, hogy a püspökök tekintélyét aknáztuk alá, amikor majd olvassák és hallják, hogy’ bár tiltakoztunk a püspökök igazságtalan kegyetlenkedése ellen, nem nyertük meg igazunkat«.

Ilyenformán tehát ők az egyház egységét nem valamely külső szervezettől, sem a papságnak valamely formájától tették függővé. Hitvallásukban ezt írták: >Az egyház igazi egységéhez elegendő, ha megvan az egyetértés az evangéliomi tan és a szentségek kiszolgáltatása tekintetében. Nem szükséges az, hogy az emberi hagyományok s emberek által rendelt rítusok és ceremóniák mindenütt ugyanazok legyenek. Amint Pál mondja: »Egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten és mindeneknek Atyja, stb.« (Ef. 4, 5, 6.) A lelki egységről beszéltek és azt tartották, hogy »azok alkotnak egyöntetű egyházat, akik ugyanabban a Krisztusban hisznek; akiknek cgv az evangéliomuk, egy a lelkűk, egy a hitük és azonosak a szentségeik«.

Mindamellett harcuk nem irányult az episz- kopátus ellen. Sót, azt mondták: »Több Ízben bizonyságot tettünk itt a gyűlés előtt arról, hogy az egyházban nagyon is fenn akarjuk tartani az egyházkormányzatot és a fokozatokat, még ha emberi eredetűek is, feltéve, hogy a püspökök beleegyeznek tanainkba és befogadják papjainkat«. Hét évvel később Luthernek ezt a kijelentését fogadták el: »Ha a püspökök igazi püspökök volnának és az egyházat és az evangéliomot szolgálnák, a szeretet és a béke érdekében, nem pedig szükségszerűségből, meg lehetne nekik engedni, hogy prédikátorainkat és bennünket ordináljanak és konfirmáljanak«.

A lutheránus hitvallások ilyenformán valósággal nyitott kérdésnek hagyják meg azt, hogy az egyháznak milyen kormányzita, vagy m lyen papsága legyen. Az egyház sohasem vetette el az. episzkopátust mint ifvent, sem valamely más határozott fonna mellett nem foglalt állást. Azért neveztem én ezt a kormányzatot liberó-eklektikusnak; nem mintha szellemének és elveinek megfelelően kötelezve lenne arra, hogy a kormányzat dolgában eklekticizmust mutasson, hanem azért, mert szabadon választhat sz episzko- pális, prezbiteriális és kongregációnál!« formák közül, illetve választhat elemeket mindegyikből és ha lehetséges, összeolvaszthatja őket egy olyan harmonikus rendszerré, amelyikben mindegyik kellő elismerésben részesül.

Egy másik érv, amelyet az episzkopátus mellett fel lehet hozni, az, hogy akár szüksé