Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-08-28 / 35. szám
290. Evangélikusok lápja cionalisták és lutheránusok. Egyházi szervezet tekintetében a lutheránusokat libero-eklektiku- soknak nevezhetnénk; sem az episzkopalizmust, sem a prezbiteriánizmust, sem a kongregácio- nalizmust nem tartják isteni rendeletnek, hanem szabadon vesznek át elemeket mindenfelől és mindegyikkel van valamilyen közösségük. II. Mi most az egyház papságával az egyház egységének átfogóbb kérdésével viszonylatban foglalkozunk; s elsősorban is azt kell megvizsgálnunk, hogy az egyház egységéhez megkiván- tatik-e, hogy a papságnak mindenütt és mindenkor egy bizonyos formája legyen. 1. A kongregacionalizmus. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a papság, csakúgy mint az egyházkormányzat isteni rendelés szerint tisztára kongregacionális, vagyis gyülekezeti, akkor következik, hogy minden gyülekezet teljesen autonóm, s kell, hogy az legyen; önmagában egy egyház, amelynek semmi féle organikus viszonya nincs más (egyházakkal, iIgaz volna ez bármilyen lenne is a papság formája az egyes helyi egyházakban. Az egyikben vagy valamennyiben lehetnének csak prezbiterek; vagy lehetne mindegyikben püspök, prezbiter és diakónus. Azonban, a saját helyi gyülekezetén kívül egyik sem i volna pap. Lehetne tehát ezer és ezer egyház, de ha az egységnek nem volna más köteléke, mint a papság;, akkor nem létezhetne egy, szent, katholikus és egyetemes egyház; az egyetlen fajtájú egység, amely a papságnak ezen alakja mellett létezhetne, az volna, amelyet meg lehetne állapítani minden olyan helyi gyülekezetről, amelyben a papok sora szakadatlanul folytatódik a forma megváltoztatása nélkül — ez csupán a gyülekezetre érvényes folyamatosságnak egysége lenne. Megjegyzendő itt, hogy a kongregiacionális elv jelenleg talán sehol sincs következetesen megvalósitva. 2. Prezbiteri an izmus, Ha az egyháznak az egysége a papság formájától függ és azon nyugszik, és ha minden más formának kizárásával a prezbiteri-papság nyert isteni jogosultságot, mi lesz ebben az esetben az egységből és katholicitásból? Valamelyes plauzibilitással lehetne érvelni amellett, hogy az utolsó apostol halálát közvetlenül követő esztendőkben egy egyház volt, és hogy ennek az egyháznak egysége az akkori prezbiterátusban nyilvánult. De ha ez az érvelés megáll, akkor az az egyház, amely az episzkopátus kialakulásával á’lott elő, valami más volt; s ennek következtében ezzel a változással az egyháznak még időbe i folyamatos egysége is megszakadt. 3. Episzkopalizmus. Viszont, ha az egyház egysége az episzkopátuson alapszik, akkor nem lehet egység episzkopátus nélkül. És akkor ki kell mutatni vagy azt, hogy az apostolok halálát közvetlenül követő korszakban nem volt egység, vagy azt, hogy a prezbiterektől különböző 1927. és kánoni renddel biró püspökök még jókor jelentkeztek, hogy az apostoloktól mint utódaik átvegyék a helyet. Nem képezheti kérdés tárgyát, hogy az egyháznak valamennyi papja közt az apostolok egy egészen külön csoportot alkottak. Az apostolok elhaltak, anélkül, hogy, az Ujtestámentomban foglaltak szerint, az apostoli szukcessziót illetően utasítást adtak, vagy arról gondoskodtak volna. Nincs feljegyzés arra vonatkozólag sem, hogy a funkció tekintetében különbséget tettek volna prezbiterek és püspökök között. Nincsen nyoma annak, hogy püspököt iktattak, vagy szenteltek volna. Amikor az apostolok elhagyták a szintért, információnk szerint csak diakónusok és prezbiterek maradtak, akik közül az utóbbiakat, a felügyelet speciális funkciójáról püspököknek is nevezték. Mint prezbitereket kézrátétedel avatták őket (cheirotenein); ha a püspök valamely értelemben több volt is, mint a prezbiter, csak mint primus inter pares (első az egyenlők közt) volt az. Ez a helyzet az apostolok elhalálozása után jó néhány évig állott fenn, s mégis ebben az időszakban is a papság minden funkciója szabályszerűen ment végbe. Később a »püspökök« magasabb rangra tettek szert és elismerték őket olyanoknak, akiknek egyedül van tekintélye arra, hogy ordináljanak és konfirmáljanak; szert tettek azonkívül bizonyos jogszolgáltató hatalomra is. Hogy minden világos legyen előttünk, ezen a ponton meg kell emlékeznünk bizonyos tanokról, amelyek régi idők óta együtt járnak az episzkopátussal. Az egyik és fő doktrína a papságnak áldo- zári (szacerdotális) jellege. Az apostoloktól elkezdve a papság ezen tan szerint áldozárság. Az eucharistia (Úrvacsora) áldozat; a római katholikus egyházban engesztelő áldozat. Az áldozathoz szükséges az áldozár. Az áldozárság a püspöké, és az ordináció- val ő általa származik át a papra (prezbiterre) a Szentlélek adományával. Innen ered az a követelmény, hogy az Úrvacsora érvényes celeb- rálásához és az oldozat megadásához szükséges a püspöki ordi náció. Azután következik az apostoli szukcesszió tana; e szerint a Krisztus által az apostoloknak adott hatalom az ő közvetítésükkel átszármazott a püspökökre és azoknak utódaira. Nem itt van a helye és ideje annak, hogy ezeket a tanokat megvitassuk. Csupán annyit kell megjegyeznünk, hogy abban az esetben, ha ezt a szacerdotális elméletet elfogadjuk és következetesen végrehajtjuk, akkor nemcsak véget vetettünk minden arról folytatott diszkusz- sziónak, hogy milyen papság szükséges az egyház egységéhez; hanem, ami sokkal fontosabb, akkor Krisztus nem az egyedüli közbenjáró többé Isten és ember közt, a hívők egyetemes papsága háttérbe szorul, s az egyedül a hit ál-
