Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-04-24 / 17. szám
1927 EVANUEUKUSOK LAPJA 131. hogy úgy a kt*zdó tőke mennyisége, mint a számításba vehető tagok száma nagyobb, mint praeliinináltuk, másrészt arról, hogy ennek folytán a rendes évi jövedelem is növekedett, végül pedig arról, hogy az állami hozzájárulás kvótája is hatalmas emelkedést mutat. Mathematikai mérlegünk fedezeti oldalán a fenntartási járulékok, tagdijak és kezdő töke o/o-a címén beállított tételek 107.160 P-nyi ösz- szege oly biztos évi jövedelmet jelent, melynek realitása vitán felül áll, annal is inkább, mivel a kényszerűség hatása alatt elejtettük azt a módosító javaslatunkat, hogy a 40 szolgálati évvel biró tagok mentesek le gyenek a 4 o/o-os évi járulék fizetésének kötele zettsége alól. Utalás történt még azon támadható hiányra, amely az egyes nyugdíjjogosult állásoknak az özvegyi fél éven túl hosszabb-rövidebb ideig be nem töltése folytán áll élő. Miután csakugyan előfordulhat, hogy valamely gyülekezet a szabályszerű időre nem tölti be megüresedett lelkészt állását és ebből kifolyólag esetleg a teljes javadalom élvezetébe lépő adminisztrátort kénytelen az illetékes püspök kiküldeni, helytállónak látszik ez az aggályoskodó ellenvetés; de csak látszik. Finánciális tekintetben veszedelem sehogysem támadhat belőle, mert ami elvész a réven, megtérül a vámon. Nevezetesen: az újonnan választott lelkészek 80- 90 o/0-a úgyis sokkal előbb volt 24 éves, mint az állásuk megüresedett és legnagyobb részük már segédlel- készi fizetésük csekélysége folytán sem fogja káplánkodása idején a nyugdíjintézetbe való felvételét kérni. Végeredményben az utólag beszámított segédlelkészi idő tartamban meg fogja haladni az üresedettségi időt. Egyébként ki lehet mondani, hogy az interka’áris jövedelemből elsősorban a nyugdijintézeti 4o/o-os lelkészi hozzájárulás fizetendő, még akkor is, ha az kevesebb a választási kölfségné’, vagy hí adminisztrátort nevez ki a püspök. Így aztán mindenképpen megóvjuk a nvugdijdintézeti mérleget. Sokkal fontosabb kérdés, s^ámithatunk-c azon 100 P-re, melyet az állami dotációból és a köz- alapj hozzájárulásból együttes évi jövedelműi vettünk fel? Bevallom őszintén, hogy ez volt tervezetünknek legkönnyebben sebezhető pontja. És ha tervezetünk kibocsátása óta az akkori 300 milliós hozzájárulást az állam meghárom- szorositotta is, még mindig, ez a tétel okozza a legnagyobb gondot. Igaz, hogy 58.453 pengő már szép pénz, de még mindig nem elegendő és nem annyi, amennyire szükség van és ameny- nyi még a Trianon okozta megcsonkittatásunk mellett is a régi 305.000 koronás dotáció arányában járna. A magunk részéről azonban kizárt dolognak tartjuk, hogy a magyar á’lamnak ne legyen annyi pénze és a magyar kormánynak ne legyen annyi be'átása, sőt szociális érzéke, hogy nyugdíjintézetünk talpraáilitásával már a saját becsülete, jól felfogott érdeke szempontjából is véget vessen olyan társadalmi osztály vívódásának, gyötrelmének, mely a történelmi »gárdádhoz hasonlóan nemzetvédelmi őrállóhelyén is inkább mégha*, hogysem gyáván, önzőén megadja magát. Jó feltevésünket igazolja az illetékes miniszter kijelentése, hogy az 1927 28. évi költségvetésbe a/ egyházak segélyezésére szolgáló összeget éppen a nyugdíj-ügyre való tekintetből emelte fel. Ha az. állam pénzügyi helyzete nem engedi meg a kérdésnek az 1848. XX. t-c. keretén belül való megoldását, tekintse a kormány annak szociális vonatkozását és találja meg ezen az utón a jogcímet erkö’csi kötelességének velünk szemben tejesítésére annál is inkább, mivel az általa kinevezett és javadalmazott »önálló hitoktatók« nyugdíjintézetünk kebel'be felvételével oly terhet vállalunk, mellyel szemben évi 40— 50 ezer P befizetése nemcsak méltányos eljárás, hanem még előnyös üzlet is. Éppen ez okból tartom a magam részéről sokkal helyesebb dolognak az állami hozzájárulás felemelésének ezen a jogcímen kisürgetését. Ne hivatkozzunk az 1848. XX. t.-c.-re itt, mert 1. a/ összjárandóságot úgy sem tudja a kormány megfelelően felemelni; 2. miért vállaljunk az e címen amúgy is kijáró dotáció terhére olyan kiadást, melvnek fedezése nem a mi feladatunk, hanem az állam nyilvánvaló kötelessége. Szerény nézetem szerint kettős a teendőnk. Egyrészt ki kell sürgetnünk azt az összeget, mely a do. ut des« jogos elvén az önálló hitoktatók tagokul felvételével a nvugdijintézetnek természetszerűen kijár, másrészt ki kell eszközölnünk olyan összeget, milyenre a nyugdiiintézetnek szociális hivatása betölthetése okából szüksége van és melynek folyósítását többrendbeli alapos oknál fogva méltán elvárhatjuk. És ha magyar kormány várakozásunk ellenére a* utóbbit illetőleg megkísérelné, amit az e’őbbit illet Vég meg sem kísérelhet, t. i. hogy elzárkózzék kérésünk teljesítése elől, a kellő fedezet hiányára való hivatkozással, akkor még mindig aján*hafok egy olyan megoldási módot, melynél a kormány a fedezet hiányának hangoztatásával sem állhat elő. Nevezetesen: a jelenlegi nyugdrasok, özvegyek és árvák segélyezésére kö'tségvetésileg is megszavazott á'Iami dotációból engedje át a kormány azt a kvantumot, ame’y részint az elhalálozás, részint az árvák életkorának természetes előrehaladása folytán fe’szabadul mindaddig, mig az 1848. XX. t-c. alapián adta államsegély Vv része el nem éri a régi békebeli járandóságból a lélekszám szerinti 1/#. részre megfogyásunk arányában is kijáró 101.667 aranykorona egyenértékét, vagyis a 143.267 P-t. Hogy a közalapból a régi 50.090 koronának megcsonkittatásunk arányában harmadára leapadt részét még pengőben is nehezen kaphatja
