Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1926-11-07 / 45. szám
362. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1926. királyság mega la pitójának emlékét. Nem. Úgyis mint magyaroknak, úgyis nrnt keresztyéneknek, okunk van arra, hogy áldjuk az isteni Gondviselést, azért, hogy nemzetünket közel ezer évvel ezelőtt a konszolidáció utján vezérelte és az akkori keresztyén- ség és kér. kultúra áldásaiban részesítette. Természetes, hogy az akkoriéban. Elvégre István királytól nem várhatjuk, hogy lutheránus, vagy kálvinista lett légyen. És ha igy okoskodnánk, akkor végső eredményben, következetesen általában véve meg kellene tagadnunk a reformáció előtti keresztyénséggel minden közösséget, amit nem tett meg még — maga Luther sem, sőt ő legkevésbbé. És legyen szabad, amint azt már több mint két évvel ezelőtt, egy megelőző cikkre adott válaszkép, a Budapesti Hírlap 1924. augusztus 20-iki számában megjelent cikkemben tettem, itt is hivatkozom arra, hogy az azóta, sajnos, az u. n. »Burgenlandihoz átcsa- tolt vasi felső egyházmegye németlakta gyülekezeteiben, tudtommal nemcsak Pinkafőn, hanem a többi gyülekezetben is, már évtizedekkel a fenthivatkozott törvény életbe lépése előtt, augusztus 20-ikát, István király napját rendes délelőtti prédikációs főistentisztelettel ünnepeltük meg. És én még csak azzal sem dicsekedhe- tem, hogy ezt a szokást talán én honosítottam meg, mert meg volt ez már jóval előbb, német birodalmi származású elődöm idejében is. És sohasem mondta senki, hogy r. kath. ünnepet ünnepiünk s én sem jöttem sohasem zavarba, hogy ezen a napon mi legyen igehirdetésem tárgya, hanem örültem, hogy a keresz- tyénség áldásaiért való hálaadás mellett, alkalmam volt híveim lelkében a hazához, nemzethez, királyhoz való ragaszkodás nemes érzelmeit erősíteni. (Azóta pedig azt hallottam, hogy egy »Burgenlandiban rekedt, egyébként r. kath. vailásu volt honfitársunk, régi jó ismerősöm, ha máskor az egész évben sohasem, vagy ritkán tenné is, augusztus 20-án, István király napjának reggelén ünnepi díszbe öltözik és egyetlen fiával elmegy a most már persze »hétköznapi« misére, nem annyira azért, mivel ezt a napot r. kath., hanem azért, mivel még mindig az ő nemzeti ünnepének tekinti.) De a felhozott példákat nem is véve számba — puszta példákkal—, vagy »esetekkel«, jól tudom, nem lehet valaminek az igaz, vagy helyes voltát igazolni, mert azok lehetnek tévesek és helytelenek is — alig lehet komoly, elfogadható okot vagy érvet felhozni az ellen, hogy mi, magyar evangélikusok, vallási meggyőződésünk, tehát lelkiismeretünk serelme nélkül, István király napját, mint keresztyén nemzeti ünnepet megünnepeljük s ne tekintsük ezt a napot, melyet a magyar törvény kötelező erővel általános munkaszünet-nap- nak rendelt, amelyen tehát híveink is »ráérnek« arra, hogy a templomba (és nem a korcsmába) menjenek, talán csak a r. katholicizmus elleni oppositióból, tehát »csak azért se«, istentiszteleti ünneplésre »alkalmatian«-nak, hoiott alig szorul bizonyításra, hogy éppen ez a nap s annak egyetemes keresztyén és nemzeti jelentősége kevesebb veszélyt rejt magában arra nézve, hogy »idegen tüzet vigyünk az Ur oltárára«, vagy személyi kultuszt Űzzünk, mint akár március 15-ike, akár október 6-ika. Azt az egyet concedálom ugyan, hogy azokban a gyülekezeteinkben, ahol eddig ezt a napot egyáltalában nem tették istentiszteleti ünneplés tárgyává, a dolog eleinte kissé szokatlannak, idegenszerü- nek, sőt »katholikusnak« tűnnék fel, de meg vagyok róla győződve, hogy a kellő felvilágosítás esetén, csak az első alkalommal, annál is inkább, mivel az igehirdetés éppen ezen a napon újra meg újra alkalmat ad a reformáció utján megtisztult keresztyénség áldásainak kiemelésére is, természetesen anélkül, hogy felesleges polémiába bocsátkoznánk. A felsoroltaknál fogva azért nagyon helyénvalónak tartanám, ha esetleg már a küszöbön álló egyetemes közgyűlésünk, vagy amennyiben a dolog egy lehetőleg ellentmondás nélküli ünnepélyes deklarációra még nem látszik megérettnek; s a református testvér- egyházzal való egyöntetű eljárás mutatkoznék kívánatosnak, későbbi időpontban, egyetemesen kötelező határozattal kimondaná, hogy István király napja, mint keresztyén nemzeti ünnep magyarországi evang. egyházunk összes gyülekezeteiben rendes istentisztelettel ünnepeltessék meg. így lehetne — hogy fentebb említett első, eredmény nélkül maradt, felszólalásom szavait használjam, — István király napja nemcsak munkaszüneti nap, hanem keresztyén nemzeti ünneppé, amelyen e nemzet összes hazafias érzésű és keresztyén gondolkozásu fiainak szive összedobbanna egy nagy, közös, szent érzésben és gondolatban: a múltra tekintve hálás kegyeletben, a jövőre nézve buzgó könyörgésben István király közel ezeréves birodalmának régi nagyságában, uj dicsőségben való teltárnadás- sáért. Talán nem szorul részletes és közelebbi megoko'lásra, ha ugyancsak egyetemlegesein kötelező intézkedést tartok kívánatosnak az államfő (kormányzó) személyével kapcsolatos megemlékezéseknek istentisztelet keretében való ünneplésére, mert valóban bántó es visszás helyzetet szül és egyházunk szellemének sem felel meg, ha — különösen városhelyen — az államfő születési vagy névnapja alkalmából — legyen az protestáns vagy katho- likus — a róm. kath. templomoknak legalább egyikében (rendesen a gamizó-templomban) ünnepélyes misét mondanak, a mi templomunk pedig zárva marad. Ha pedig egyetemes evang. egyházunk valamikor arra is gondolna, hogy a külföld példája szerint, általános bűnbánati és ima- n a.p megtartását rendelje el, akkor én a magam részéről már előre a mohácsi vész évforduló
