Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1926-11-07 / 45. szám

iVJto

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

363

iát tartanám talán a legalkalmasabbnak. Nem Trianont, amire eredetileg magam is gondoltam, mert ez a bünbánat érzésével nehezen ösz- szeegyeztethetö és mégis mindnyájunknak, mint hazafiaknak és természetes embereknek, ma olyan közeleső bosszuállási gondolat távoltartását szinte lehetetlenné tenne. De erről esetleg más alkalommal.

Sopron.

Stráner Vilmos,

egyetemi tanár.

Jl szekták ellen való védekezés.

(Hozzászólás.)

Körülbelől három-négy év óta figyelem az egyházunkat komoly veszéllyel fenyegető szekták elleni védekezésről irt cikkeket, melyek — sajnos csak ritkán látnak napvilágot. Kétségtelen, hogy a veszély megvan: tehát foglalkozunk vele; de mert nem tulajdonítottunk neki nagy fontosságot, keveset foglalkoztunk vele sajtónkban.

Az Evang. Lapja legutóbbi 41. számában megjelent fenti címen írott cikk bátorít fel arra, hogy én is hozzászóljak a kérdéshez. Teszem ezt gyakorlati ismeretem s elért eredményeim alapján. Mivel pedig meggyőződést szereztem az alább közlendő javaslataim gyakorlati hasznáról, jó lelkiismerettel ajánlom figyelmébe mindazoknak, kiket közelebbről érdekel.

A fenti címen megjelent legutóbbi cikk szerény véleményem szerint helyes nyomon indul (folytatását még nem ismerem") theológusaink- nak erre vonatkozólag alaposabb kiképzésben kell részesülniük. Teljesen fedi a valóságot ezen hiánynak magyarázata is. Nem volt olvan általános iellegü a szekták mozgalma a múltban, mint most: nem látszott tehát szükségesnek a deffenziv, illetőleg az ellenoffenziv irányú kiképzés. Paulik János ugyan idejében látta meg a veszedelmet s jó népies fegyvert is adott kezünkbe »Az álpróféták« c. munkájával.

A theológiai kiképzés ezirányu hiányossága volna tehát az egyik oka annak, hogy a védekezés nem alapos, illetőleg, hogy a szekták terjedése oly vehemens.

"Másik okának azt látom, hogy evang. híveink hitelvi tudása nagyon hiányos. Nemcsak az egyszerű nép nagy rétege, hanem közép- osztályunk egy hányada is nem tudja, mit jelent evangélikusnak lenni, milyen világnézeti különbség választja el más felekezetektől, milyen viszony 'fűzi a Bibliához, egyházához, milyen ez utóbbinak múltja, jelene stb. Nem ismerik híveink egyházunk szervezetét s alkotmányunk alapelveit, következőleg egyházunkhoz való viszonyukat sem. Innen a sok méltóságon aluli közgyűlés, a meg nem engedhető tanácskozási stilus, szóval az egyházi fegyelem hiánya.

Korántsem okolom e hiányért a múlt iskolai vallástanitást. Az nem lehetett más, mint amilyen volt s abban az időben ez meg is telelt, de a jelenre való tekintettel sok mulasztást követett el. A sok bibliai, különösen ótes- támentomi történet, nem igen adott időt az egyéni nevelésre s az elemi iskolából kinőtt egyháztagnak lelkében, a kedves bibliai történeteken s a káté betanult szövegén kívül nem igen maradt más. Ismétlöiskolák, ifjúsági egyesületek nem voltak, továbbképzésben tehát nem részesültek híveink. (Ugyanis a szószéki beszéd — melv nevel bár — nem ad rendszeres nevelést.)

Harmadik okául a lelkészek és gyülekezeteik közötti viszonyt állíthatom ide. Számos gyülekezetben nincs meg a lelkész és a gyülekezet közötti harmónia. Az okok különbözők lehetnek, de majd minden esetben a vezetőn a felelősség emiatt, mivel olyan a nyáj, amilyen a pásztor. (Ezen felelősség súlya nem csupán az élőket terheli.) Sajnos, hogy kevés helyen tekint a gyülekezet lelkészére úgy, mint atyjára, ami a múltban általános jellemvonása volt egyházi életünknek. Ma híveink inkább fordulnak panaszaikkal, vagy tanácsért egy hozzájuk teljesen idcgenlclku emberhez, mint lelkészükhöz.

E három főokon kívül van még számos mellékoka is a szektáskodásnak, melyeket egyelőre feleslegesnek tartok itt felsorolni. Elég, ha csak egyet említek meg. Ez a véres háború utáni lelki dispositio, melyben a rendszerek és elméletek megdőlése s a rendszeres élet megrázkódtatása után külön-külön utakon keresnek életrendszert az emberek s csapnak a rendszertelenségbe, még hozzá fanatizmussal.

Ezen okok előrebocsátásával igazat adok a cikkírónak, midőn kívánja, hogy a megváltozott viszonyokhoz mérten kibővüljön a jelen és jövő lelkészi gárda ezirányu kiképzése. Igaza van, midőn a szekták tanaiba és megtévesztő jelszavaikba mélyen hatoló tájékozottságot kíván.

Sajnos, hogy erről szóló irodalmunk nincs, legalább is a gyakorlati életüket és »hittérítő« tevékenységüket tárgyaló. Bajos is volna ezt hirtelenében megteremteni. Hanem szerényen javasolom, hogy theol. professzoraink körültekintő, tudással megalapozott előadásait szeminárium keretében ki lehetne bővíteni oly egyéni tapasztalatok közrebocsátásával, miket egy-egy veszélyeztetett ponton őrtálló lelkész egy előadás keretében közölne — mondjuk — a IV. éves hallgatókkal. Csakhogy mást ne mondjak: milyen fogásokkal hadakoznak a szekták az ő gyülekezetében? Milyen megtévesztő vádakat hoznak fel a gyülekezeti élet, a lelkész sze-' mélye ellen? Milyen szentirási helyekre hivatkozással támadják hitelveinket s hirdetik a magukét? Mely eszközökkel harcol ellenünk? Mély szentirási idézetek szolgálnak cáfolásukra? stb.

Különösen nagy súlyt kellene helyezni a Szentirás szövegének ismeretére. Bizony frap-