Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1926-06-06 / 23. szám
1926. evangélikusok lapja matékosau hangsúlyozza, hogy Papini hivő ka- tholikus, akinek a vallás dogma és meggyőződés«, aki tehát az igazi katholikus á.láspontot képviseli a >pro e táns sz ne/é «-sei szemben... és hogy nem a »Magyar kulturi«-ban jelent meg, amelynek cikkeit kellő elfogultsági leütés után értékelik az emberek, hanem a »Napke!et«-ben, amellyel szemben nem tartanak az emberek ilyen előítélettől. A cikkben Papini, miután nagyon megszívlelendő szavakat mond arról, hogy a kereszténység nem egyéb Krisztus követésénél« s hogy Assisi Ferencben mily szembeszökően jelentkezik a szükséges Krisztus-utánzás törvénye s hogy mint ember, mennyire segit minket a Krisztus követésében, rátér arra, hogy Assisi Ferenc uralkodó vonása az alázatosság. Már e részekben is kidomborodik a > hivó katholikus«, aki szerint Assisi Ferenc közvetítő az ember és a Krisztus között, de ez még csak pozitívumban való jelentkezése a róm. kith, öntudatnak, e cikk végén azonban az alázatosság fejtegetésében már negatívumokban éli ki róni. katn. öntudatát, amikor igy szól: Az alázatosságnak leghösibb formája az engedelmesség. Ez a legnehezebb, még ped g annál nehezebb, minél nagy obb lángész gyakorolja. Szent Ferenc pedig engedelmeskedett... az Istennek ..., Püspökének.. v a Pápáknak..., a szerény kispapnak. — És vallásban megújította az Egyházat, épp mert nem vette fejébe, mint a gőgjüktől megmámorosodott szkizmatikusok, hogy megreformálja azt és azon kezdte, hogy engedelmeskedett minden egyházi tekintélynek a római pápától kezdve az utolsó falusi plébánosig___Ebben a Szentben, bár az Evangélium egyik leghívebb szo’gája, nincsen semmi abból, amit a hűtlenek és szakadárok »evangéükus«- nak mondanak. Elfogadó t mindent: az ész számára legnehezebben elfogadható misztériumokat csak úgy, mint a te:t legkeményebb sanyargatását és fényes, ha nem is egyedülálló bizonyságát adta annak, hogy az az állitóhgos ellentét Evangélium és Egyház köz', melyről századok óta hiába ábrándoznak heretikusok, nem egyéb, mint forrongó büszkeség gőzétől megkótyago- sodottak képzelgése .........A Paradicsomot megh ódító fényes légióból egyedül Szent Ferenc talál kegyelmet a félkeresztényecskék, sőt az ördög szolgálatában álló jelképkeresók sunyi szeme előtt. Az »Asces-i szegény« életét, szépen megkoppas/tva minden termé zetfö'ötti-tö1, mi a »modern ember« finom szaglóérzékét bánhatná, nagy kegyesen befogadják könyveik közé azok a hölgyek és urak, akik a »mai kor« csemegéivel táplákoznak. Különösen, ha ezt az életrajzot va'ami hugenotta, lutheránus, seit a spiritualizmus ünneplő köntösébe öltözött nihilista irta. Mert ezek is szívesen elismerik. Sz. Ferenc életének történeti valóságát és — egvlcis átértelmezéssel — tökéletességét, holott Krisztus létezését nem hiszik... Az úgynevezett keresztények, akikben a csatorna patkánya szinte 179. mindég győz a levegő madarain, a theológiai szuhti.itáfo'v és az Egyház pogányságának képviselőivel szemben, benne latiák a választott szentet... Ily... bárgyú napjainkban azoknak a szere ne rétien lelkeknek a tudatlansága, melyek keresztények szeretnének lenni, de nem akarják elfogadni a római egyház törvényeit s következ- zéskép a keresztényi tökéletességet meg sem közelíthetik ...« Elég Ízelítőül ennyi. Ezekből is leszögezhetjük a következőket: Papini szerint a reformáció gőgtől megmámorosodott s forrongó büszkeség gőzétől megkótyagosodot- tak munkája; a lutheránusok nem hisznek a Krisztus létezésében ; az evangélikusok jellemző vonásai: a racio- nali/mus, a test kultusz és az antikatolici/mus. Mi szegény, lesajnált »félkeresztényecskék« mit szólhatnánk minderre mást, mint ezt: Szegény Papini! » S míg a/on gondo kozom, hogy milyen jogcímen kerülhetett ez a cikk a tekintélyes számú protestáns olvasó közönséggel rendelkező «Napkelet «-be, eszembe jut, hogy nem lett volna-e jobb, azt írni címnek e cikk felé: Igy irtok ti! Tyn. Jegyzetek. Ki volt ez? A »Kálvinista Szemle« május 22-i számában tudósítást közöl Haypál Benő budai református lelkész temetéséről, amelyet ezzel a mondatta! fejez be: »Kivülök még Józan Miklós unitárius püspökhelyettes, egy evangélikus lelkész s Kiss Arnold izraelita rabbi beszéltek.« Nemcsak a/ ösztökél kérdésem feltevésére, mivel szeretném tudni, hogy ki kép\ise!te egyházunkat ezen a temetésen. Szeretném tudni azt is, hogy a név nemem Ütésében van-e valami célzatosság. Nevezetesen azért nem emlit-e nevet a tudósitó, mert véleménye szerint más valaki méltóbban és illetékesebben képviselhette volna egyházunkat; vagy pétiig szimpüciter azért, mert a tudósító az illető evangélikus lelkésznek nem tudta a nevét. Az utóbbi eset persze egy újabb gondo’atcoroza*tót iuditana meg az ember agyában. Az evangélikus sajtó köréből. Minden olyan sajtótermék, amely az evangélikus nevet kifejezetten viseli, méltán tarthat számot az egész egyház figyelmére. Viszont, miként egy igen tisztelt barátom a napokban említette, minden lapszerkesztőnek és lapkiadónak tudnia kell azt is, hogy lapjav-il nem cselekedhetik úgy, ahogyan neki jólesik, mert minden baklövés, minden kötelességmulasztás nemcsak a lapon és szerkesztőjén, hanem az egészz egyházon, mind- szerkesztőjén, hanem az egész egyházon, minden evangélikus emberen ejt csorbát. Ez a gondolat az, amely engemet arra késztet, hogy uj-
