Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1926-06-06 / 23. szám
Í18. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1926. a vándorlás pusztájáról mindig! sóvárogva vágyik vissza a bűn szolgaságának húsos fazekaihoz. S ha az Egyház ezeknek a húsos fazekaknak őrizetét vállalja: megtagadta Urát, aki »előtte megy« és »helyet készít«. Pityergő asszonyok. Irta : Pomeroy V. T. A múlt nyár végén, Amerikába utaztam, a hajón kellemetlen meglepetésben volt részem. Azt kellett látnom, hogy a fedélzeten két termetes és fondorlatos asszonyság elfoglalta azt a két helyet, amely világosan nekem és egy másvalakinek volt kijelölve. Igazán szerettem volna az a goromba, durva angiiíkius lenni, akiről Amerikában annyit mesélnek! De tökéletes úriemberként viselkedtem. Gondoltam magamban, »Azért se«; és két székemet a közelségbe toltam. Jó lelkész módjára kellemessé tettem magamat Ugly a kövéreknek és csúnyáknak, mint a csinosoknak és ösztövéreknek. Amellett élt bennem a remény, hqgy a két asszonyság majd csak beleesik a tengeri betegségbe s, az utazás nagyobb részét a kabinban tölti. í De nem! A két termetes hölgy viharedzett utasnak bizonyult. Hozzá kimondhatatlan jó kedéllyel és kifogyhatatlan mondókával voltak megáldva. A legképesztőbb volt azonban rajtuk az, ahogyan pityereg'ni tudtak. Ez a két asszony pgy sirt, ahogyan niások mosolyognak. Jó kedé- lyüek s amellett potyoghatták a könnyeiket. Egészen zavarba hozták az embert. »Látták Franciaországban a háború pusztításait?« kérdeztem tőlük. »Igen, igen! Borzalmas! Borzalmas! szólták ők és szemüket töröl- gették. * , »Hanem Svájc ugy-e szép volt?« szóltam rá szaporán. »Igen! De az emberek olyan nehéz munkát végeznek, olyan tiszták; olyan szívesek!« És vastagj könnycseppek gördültek. »Londonban is huzamosabban tartózkodtak?« kérdeztem. »Öh! Azok a szegény emberek akik az utcán a hirdetési táblákat cipelik! Szendvics-embereknek hívják őket, de valójában koplalnák! Olyan lealacsonyitó« és együtt sírtak. Kétségbe voltam esve. »Igen kényelmes hajó. A kapitány tetszik nekem. Önnek is?« Sírva fákadtak. »Ekkora felelősségi!« szóltak. »Egész éjjel talpon lenni, kormányozni, kormányozni!« Nem ismertem még embert, akinél olyan könnyen állt volna a sirás. Elérkezett azután a nap, amelyen földet pillantottunk meg:, s hamarosan megérkeztünk a new-yorki kikötő 'bejáratához. A két hölgy sírva fakadt, mert lakóhelyük, Shenectady, olyan közel volt. De könnyeik hirtelen felszáradtak. Valami különös zavar lett úrrá felettük. Mert Európában valahol igen finom, kecses kócsag tollakat vásároltak; és most rájöttek, hogy az Egyesült Államókban a kócsagtoll tilos. A két pityergő asszony szeme száraz lett, s mindkettő felette méltatlankodott. Talán nem az ellopott helyek gondolata tüzelt, de tény, hogy kimerítő előadást tartottam a kócsagokról. »Tudják-e,« mondtam, »hogy azokat a tollakat a párzó madarak melléből tépik ki? Az elképzelhető legnagyobb kínzás. Hogy kalapokat díszíthessenek, kicsiny, szerelmes madarakat gyötörnek véresre. Azok a tollak azért olyan kecsesek és finomak, mert akkor nőnek mikor a madarak a 1 egbo'dogabbak.« Nem potyoghatták a könnyeiket, jóllehet éppen a Szabadság-szobor mellett hajóztunk el. Bosszúsak voltak. »Szép szabadság1!« dobták oda csípősen. »Nem gondolják, hogy Amerika nemesen cselekszik, mikor azt mondja, hogy nem szabad másokat kínoznunk, s hogy nem szabad a kalapokat élő és szerelmes madarak tollával diszi- tenüník ?« Megvetően néztek rám; s eltotyogtak, mint két jól megtermett krokodilus. Később láttam őket a vámhivatalban. Ártatlan szemekkel néztek fel nyitott ládáikról és podgy ászukról. Kalapjuk koré szorosan sürü selyemfátyol volt csavarva, s tudtam, hogy a fátyolba voltaik eldugva a kócsagtollaik. S azt mondtam magamban: »A krokodilusok akkor könnyeznek, mikor a részvét semmibe sem kerül. Nagyon jó, ha van az országnak olyan törvénye, amely megtiltja a néma állatok esztelen kínzását. Még jobb, ha a törvény a szivünkben van.« Ima: Te, akinek Élete van minden élőben, s akinek hatalma tart fenn mindeneket, add, hogy a bennünk levő Életet úgy tartsuk tiszteletben, hogy se rosszakaratból, se gondatlanságból, sem hiúságból ne bántsunk állatot vagy madarat; hanem inkább minden ártatlan lényt szeretve állandóan örvendezzünk a hű teremtések barátságában. A Jézus Krisztus Lelke szerint. Ámen. Papini az evangélikusokról. Két cikk került ma a kezembe Assisi Ferencről. Az egyik az »Evang. Lapja« máj. lói számában, a másik a »Napkelet« áprilisi számában. Ha a két cikket egymásmellé tesszük, önkéntelenül is összehasonlitást tesz az ember s e1 gondolkozik azon, hogy mennyire másképpen írnak az evangélikusok a róm. kath.-okró1, mint a róm. kath.-ok az evang.-okról. E lap olvasói ismerik e lap Assisi Ferencről szóló vezércikkét s ig!y tudják, hogyan Írunk mi a róm. kath.-okról. Az alábiákban tehát csak a »Napkelet« cikkéről lesz szó, amelynek súlyt az ad, hogy Papini irta, akinek »Krisztus története« c. munkája pro testáns berkekben is nagy érdeklődést keltett... hogy a fordító Kastner Jenő, előszavában nyo-
