Evangélikusok lapja, 1925 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1925-08-23 / 33. szám
1925. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 5. hűtlenek könyvébe? Vagy ők az általános fegyelem ellenére tovább is büntetlenül vétkezhetnek egyházunk érdekei ellen? Különben a nyilvános kipellengérezés következetés végrehajtása a többi egyháztagok- között is áthághatatlan akadályokba ütközik. Vannak sorainkban, kivált városi egyházainkban olyanok, akik az egész társadalomnak valláskülönbség nélkül tisztelt és nagyra becsült tagjai, akik azonban az egyházi szabályzat szerint többé-kevésbbé fogyatékosak s igy nyilvános megfenyités alá volnának vonandók. Ezek az »egyházilag értéktelen alakokká minősített egyháztagok a világi dolgokban gyakran kiváló tekintélyek, súlyos egyéniségek, akiknek egyházunkban való megmaradása, ha nem is közvetlenül egyházi, de sok más szempontból éppen egyházunk érdekében felette fontos. Hiszen minden erkölcsi, szellemi és anyagi eró, ha nem is szolgálja közvetlenül az egyházat, mindaddig, amig megmarad egyházunk keretén belül, legalább lehetőségét biztosítja annak, hogy bármely alkalmas pillanatban egyházunk érdekeiért mozgósittathassék. Ellenben, ha ezek az erők végleg elválnak egyházunktól, azokat többé vissza nem hódíthatjuk. Erről majd tesznek mások. Csak gondoljuk el, hogy ha nagyobb városaink más felekezetű társadalmainak nagy tömegei közé ékelt kicsi egyházközségeink efféle tagjait erkölcsi kényszer eszközökkel csak úgy könnyelműen kiszorítanák egyházunk kötelékéből, — a mi persze csak az ellentábor általános gaudiumára történhetne, — hogy ennek milyen visszahatása lenne híveink többségére! A fegyelmező egyháztanácsnak tehát minden oka meg van arra, hogy ilyen esetekben túl ne feszítse a hurt. A prezbiter helyzete mindenképpen a lehető legkellemetlenebb. Egyfelől egyre hangosabban kiáltják fülébe a mementót: elérkezett a kemény fegyelem ideje, az egyháznak a legszélsőbb eszközöktől sem szabad visszariadnia, ha kell, a kizárással, az excommunizátioval is rá kell csörditeni az egyházat veszélyeztetők hadára. Másfelől a túlságos engedékenység folytán előállhat az a fonák helyzet, miszerint egyesek enyhén, mások meg — hogy mégis kellő példa adassék, — talán annál súlyosabban bűnhődnek; a minek nyomán hamar felhangzanak majd az igazságtalanság és a részrehajlás miatti panaszok és vádak. De végkép kedvét szegheti a prezbitemek az a válasz, amelyet — ha felveti magában, — arra a kérdésre kell adnia: hogy mit is lehet ezzel a fegyelmi szabállyal elérni. Ha a legkíméletlenebb szigorral sikerülne is az egyháztagokat a templomba, az ur asztalához és a gyűlésekbe terelni, mégis mi volna az eredmény? Nem lehetne az más, mint áleredmény, egyházi és vallásos életünk mesterségesen kúpingáit ábrázata, amely ugyan kinek lehetne örömére, hasznára? Azt hiszem, a fegyelmi szabályzat már a kezdet-kezdetén ki nem reperálható hibába esett. Az egyházi fegyelem, szerény nézetem szerint nem más, mint a fejlett hitéletnek egyik megnyilatkozási formája, melynek abból kell kisar- jadzania. Ellenben a mi fegyelmi szabályzatunk természetellenesen visszájáról akarja a dolgot csinálni: a fegyelem acélával a közöny kemény sziklájából akarja kicsiholni a vallásosságot és az egyházi életet. Ennek a kevés reménnyel kecsegtető vá'lil- kozásnak alig lehet valami lelkesítő hatása a prem biterekre. Egészen más a helyzet, ha az általános fegyelmi szabályzat átalakul a reverzálistákra szorítkozó egyházvédelmi rendszabállyá. Erre feltétlenül szükségünk van, már célravezetőnek is bizonyult s a tények megállapításával automatic bekövetkezik az ítélet is. Az egyház védelmének ily irányú munkájában, úgy gondolom, minden prezbiter szívesen részt vesz; mert egyházunkat a reverzálisták kártevései ellen minden megengedhető eszközzel megvédeni, mindnyájunknak kötelessége. Prezbiter. Jegyzetek. A pápaságnak határozottan sok baja van az II. n. római katholikus országokkal. Ott, ahol a protestánsok elég tekintélyes számban találhatók, még csak megvannak és igényt tartanak, jóléti miniszterünk szavai szerint, a primhege- düre, de például Argentínában, Buenos Airesben egyik nagy napilap igy irt: »Róma, junius 7. L’Osservatore Romano, a Szentszék hivatalos orgánuma, mai számában egy egész oldalt szán annak, amit »Argentina protestáns megszállásának« nevez, s behatóan foglalkozik azzal a téritó mozgalommal, melyet a Plata vidékén az anglikánok, prezbiteriánusok, lutheránusok és methodisták végeznek a szabad- kómivesek, zsidók és a YMCA (Keresztyén Ifjak Szövetsége) segítségével. Nevezett sajtó-orga- num azzal végzi cikkét, hogy Argentina többségének vallási züllése idézte fel az erkölcsi romlást«. Eddig még mindig azt hallottam, hogy a vallás züllése a protestantizmus munkájának eredménye. Tehát ahol a római katholirizmus uralkodik, ott a vallási élet rendben van. Most fejcsóválva kell olvasnom az Osservatore Románcban. hogy a protestantizmus a vallási züllést követőleg lép fel. Mintha ez a reformáció idejében is éppen igv ment volna végbe?! Szeretném tudni, ki felelős azért, ha egy római katholikus országban a vallási élet züllésnek indul? Talán a protestánsok? Pedig a dk!k autentikussá giáért jót mernék állni, már csaík azért
