Evangélikusok lapja, 1925 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1925-08-16 / 32. szám
1925. EVANOeUKUSOK KAPJA 3. sara durva szavakkal utasította ki uradalmaiból. Édes anyját, azt a finom lelkű nót is végsőig bántotta és keserítette. Az udvari pap vert éket az anya és fia közé, hogy' az uj gróf vissza ne térjen. Batthyányi!é 1633. Dobráról irta fiának: »Szüntelen busitasz és kínozol engemet. Ne ölj meg búval, hadd éljek, mig az Isten akarja. Egy bécsi polgárasszony jobbön él az ura halála után én nálamnál. Nem hiszem, hogy világ kezdetitől fogva valaki olvasott volna égy krónikában, hogy' fia anyjával úgy bánt volna, mint te bántál én velem apád halála után«. Egyik levelében egyenesen a papját vádolja meg: »Nem az incédiek mondották teneked azt, hanem a te papodé. Takáts Sándor piarista történetíró szerint is az áttért Batthyány udvari papjának izgatására ezer és ezer tűszurással keserítette meg protestáns édesanyjának utolsó éveit. (Prot. Szemle 1903. 300. Takáts S. Zrínyi M. nevelőanyja 25. 129.) Eszterházv Miklós nádor is leánya kezéért cserébe a 20 éves Nádasdy Ferenctöl evangélikus hite megtagadását és uradalmaiban a legkegyetlenebb ellenreformációt csikarta ki. Segédei ezekben a féltésekben a soproni jezsuiták voltak. És midőn a térítéseknek ilven eszközeit és körülményeit látjuk, akkor mégis csak szükséges volt ezeket valami kegyes céllal szépíteni, hogy a lelkiismeret elaltassék. Kühár Flóris és valami »—más« jelzésű névtelen oly hangon szól könyvemről, hogy haboztam, vájjon válaszoljak-e. De a Magyar Kultúra ilyen modorban vitatkozik Kovács J. Istvánnal, Révész Kálmánnal, Ravasz Lászlóval és más protestáns Írókkal is. Engem is a »bizonyítás elöl való megszökéssel« tisztel meg előre s uj adatokat kíván a tétel igazolására. Céljának megfelelően a rövid cikkben egyszersmind egy protestáns barátját is, a történelem tanárát, perfid módon névtelenül rágalmazza meg egy lélegzet alatt s merészen vágja ki a zárótételt: a jezsuita morál a protestánsoké, az övék — az igazság. Ellenfelem a szóban forgó tételről csak any- nyit tud és közöl, amennyi^ a Történelmi hazugságok (Budapest, 1890) es Tóth Béla Mendemondák (Budapest, 1900) kötetében talált. Pedig hát Pascal, Roh atya, és Maurer vitái óta sokkal bővebb és újabb irodalma is van a kérdésnek. Nem tudom, Duhr B. páter »Jezsuita meséit« ismeri-e? De feltűnő, hogy Hoensbroech Pál grófról nem szól, aki pedig kiváló tudósa volt a jezsuita rendnek, a »Stimmen aus Maria Laach« szerkesztésében is részt vett, majd a Bollandisták közé s később a berlini egyetemre küldték. Ez a tudós jezsuita 1892-ben azzal a megokolással, hogy a rend tanítását és szellemét patriotizmusával és egyéni szabadságával összeegyeztetni nem tudja, kilépett s 1895-ben áttért az evangélikus egyházba. Azóta, mint a római katholikus theologia alapos ismerője, rendkívül éles harcot kezdett a pápaság és a jezsuiták ellen. Hoensbroech külön iratban foglalkozott a hírhedt tétellel is: A cél szentesíti az eszközöket (Berlin, 1903.). Dasbach káplán és ultramontán politikus adott erre alkalmat, aki kétezer forint pályadijat ígért annak, add ezt a tételt a jezsuiták irataiban megtalálja. — Hoensbroech pályázott, a vitás ügy bíróság elé került s a kölni főtörvényszék két évi huzavona után 1905-ben úgy döntött, hogy Hoensbroech a vitás tételt csak egyes bizonyos esetekre vonatkozólag, de nem általánosságban bizonyította be jezsuita tételnek. Diadala tehát nem volt teljes, a pályadijat nem kapta meg, de igen jelentős az is, amit bebizonyított. Busenbaum jezsuitára hivatkozott ö is, kinél a tétel ebben a formában van meg: »Curn finis est licitus, etiam media sunt licita . Hoensbroech munkáit (Mein Austritt aus dem Jesuitenorden, 1892. Die ultramontane Moral, 1901. Der Syllabus, 1904. Vierzehn Jahre Jesuit, 1909.) el kell olvasni annak, aki magyar protestáns tanár barátját vádolja névtelenül jezsuita morállal. Újabban a protestáns tgyetemi tanárok közül Zöckler Ottó (greifswaldi) és Tschakkert Pál (göttingeni) tárgyalták ezt a vitás kérdést s végső eredményül kimondották, hogy értelme szerint (dem Sinne nach) sokszorosan is kifejezésre jut e/ a tétel a rend erkölcstani irataiban, nem ugyan szószeri nt, de mégis át látszólag (nicht wörtlich, aber doch transparent. Z. K. üesch. XIX. 307). Mirbt Károly marburgi tanár is jeles forrásgyűjteményében Busenhaum fentebbi tételét idézi (Medulla theol. moralis), melyre már Maurer és Hoensbroech is hivat- kr zott. Boehmer lipcsei tanár is »Die Jesuiten« c. müvében igen keményen Ítéli el a jezsuita morált. Végül még Ziegíer Theobald, a jeles strassburgi pedagógus mondja neveléstörténetében (118. I.), hogy a jezsuiták tankönyveiben a tétel ebben a latin és passzív formában elég gyakran megtalálható: »Media honestantur a fine (eder deutsch: der Zweck heiligt die Mittel«) Ziegler mondja ki azt a kemény ítéletet is, hqgy nevelésükben mindenütt kitűnik a jezsuita morál, amint azt Pascal leplezte le először aktaszeríileg a világ előtt és megmérgezi az egész rendszert. Figyelmet érdemel az is, amint ez az egyetemi tanár saját tapasztalata alapján a jezsuita iskolák növendékeit az önállóság. munkakedv és egyéni szabad tevékenység dolgában jellemzi (118. és 121. 1.) Ezek külföldi források voltak, de minket különösen érdekelhet, hogy mint vélekedett erről a tételről a jezsuiták egykori növendéke, II. Rákóczi Ferenc fejedelem, aki jól ismerte őket és sokszor emlékezik róluk. A szécsényi országgyűlés 1705-ben száműzte a német jezsuitákat, a magyarokat pedig az osztrák jezsuiátktól való elszakadásra kötelezte. A rend követei és hat felvidéki vármegye e végzésnek felfüggesztését kérték a fejedelemtől. De Rákóczi nem volt erre hajlandó és hosszú leiratban (Responsum)
