Evangélikusok lapja, 1924 (10. évfolyam, 1-43. szám)
1924-03-09 / 10. szám
1924 EVANGÉLIKUSOK LAPJA 3 kellőleg egvlie nem olvadva, vagy olvasztva s a lelkészek is és világi felügyelők is egymástól meg- 1 ebet ősén elkülönülve, közös munkára nem egyesülnek, mi egy öntudatos, határozott közszellem kialakulásának erős gátjául szolgál. Nincs meg a természetes társadalmi érintkezés — hiányzik ekkép a részek természetes összetétele, az egyetemes érdekek felismerése, az összetett munkálkodás, a kölcsönhatás és bírálat, a nemesebb kiválasztódás, a nagyobbszerü munkához való l>enső növekedés, az értéktelen részek kiselejtezése, az értékeseknek egyetemes kiemelése stb. Nem mutatkozik-e ez a részlegesség néhol a tevékenységben kellő szabadság és intenzitás, másutt az egyetemes egyház érdekeivel való ki'dcsönha- tás és a megváltozott viszonyokkal való számot- vetés hiányában? A vallástanárok alkotmányos helyzetében, valamint a hitoktatásban is? Nem érez-e a mai kor lelkészi karának szociális érzéke a segédlelkészek alkotmányos helyzetének megállapításában hiányt? Stb. stb. Még sok részletkérdésre lehetne kitérni s talán az alapkérdéseket is több oldalról megvilágítani. E cikk írójának azonban nem tudományos tárgyalás volt a feladata, amelyet cg}’ egyházi lap keretei el nem bírnak. Inkább arra törekedett, hogy áldást hozó vita induljon n»eg o kérdések körül, hogy azok, akik formailag is kötelezve vasútállomáson állt meg velem a vonat. Valamikor repeső örömmel ugrottam le — most lassan, fáradtan ká^zmálódtam ki legutolsónak. Letettem a bőröndöm, hónom alá fogtam kardom, s meggömyedtcn álltam a vonat mellett. Néztem az állomás zagyva közönségét. Tekintetem önkénytelenül őt kereste, a lelkendező, elém- siető sudár leányalakot... Délibábosdit játszott velem az emlékezet. Azután vártam, legalább a kis szöszke cseléd- leány kanja el a kézitáskámat s csillogó szemekkel intsen: — A kisasszony is bt van ám!... De senki — semmi. Csupa ismerősen ismeret len minden. A röttvörös állomásépület megfcikult, s idegenül ment el mellettem a pléhgalléros főnök is, akit pedig jól ismertem. Szemlélődés közben azon vettem magama: észre, kiürült az állomás; a vonatok elmentek, az utasok szétoszlottak s én egyedül maradtam a vágányok között, mint egy meggörbült fatörzs. Lassan, tétován indultam a kijáratnak. Kerestem az omnibuszt. Nincsen. Kocsi sincs. Éa sonki- sem volt, csak egy üres, esatakos tér, amelyből a fenyves felé tokergödzütt a városba vezető országút. Végre egy hordárféle vetődött oda. Kérdem: — Elment már az omnibusz? Mosolygott: — Omnibusz? Talán már el is tüzelték. Régen volt, amikor az járt. — Igaz. régen volt... Hát kocsi? lesznek egyházunk alkotniányreformjának irányi- lásába befolyni; e kérdések súlyát egyénileg és erkölcsileg is átérezzék; s viszont azok a lelkészek és felügyelők, akik a zsinati tanácskozásban részt nem vehetnek, mégis érezzék át, hogy ez ügyhöz közük van és képességük, tapasztalataik arányában hozzá kell szóiniok. Hogy összehordjuk azt az anyagot, amelynek alapján az alkotmány reformot helyesen végrehajtani egyedül lehetséges, — nem egyéni, hanem egyetemes és tárgyi alapon, egyrészt a meglévő viszonyokkal számolva, másrészt a jövőre, eszményeink megközelítésére nevelő szándékkal. E cikk Írója szívesen viseli d a felvetett gondolatok kritikáját, sőt akár cáfolatát is, ha azzal egyliázunk javára, magasabb ig:izságra jutunk. összefoglalva: célom az volt, hogy magasabb szempontok iránt fogékonyabbak legyünk; bog}’ alkotmányunk reformjának munkáját megvilágítsa a historikus, lelki jelenségeire és szükségleteire rámutasson a |>szichológus, bog}’ szigorúan alkot Hiány jogi, közigazgatási, kulturális, belmisz- sziói, erkölcsi, anyagi s ideális feladatait és céljait konkrét adatok összehordásával megvitassa az arra hivatott lelkészi cs felügyelői kar, — a nevezett szervek tagjainak és egyetemének megannyi vezetője 6« irányitója. Kemenesaljái. — Ide már azok se jönnek ki. Az öreg Weisz íutkkcros meglialt, a ha meg autón jár ... Nála hagytam a csomagom, elindultam gyalog. Valaha sokszor megjártam ezt az utat, s ahogy’ ismét agyagos jyirát taposta lábam minden lépésnél, minden fánál, kanyarodómii újabb emlékek röppentek elém. Késő őszi hangon busongott körülöttem a fenyves. A városi erdő. Szivembe fogódzott ez a hang; úgy éreztem, Valaki karomba fűzi karját, szomorú arccal hozzám hajol s busongó meset suttog a temetökertökről, ahova idöelött elmennek azok, akiknek olyan a hangja, mint késő ösz- szcl a fenyvesekké. Az övé ilyen volt... Egy helyen szétnyílt a fenyves s elém jött a hegyről leszaladó völgy, mélyén a patak, rajta malom. Ekkor is kattogtak a kerekei, de a reá ja árnyaló megöregült harsak csupaszon nyújtották karjaikat az ég alatt gom oly gó ködalakok felé. — Egyszer együtt jártunk ott lent a völgyben, nefelejcset szedtünk s mesét álmodtunk a l>oldogságrol. Tavasz volt, a malom körül illatoztak a hársak. A yirágkelyheket méhek hörpintgették s fehér mámort zsongtak sziveinkbe. Dajkadalt kattogott a malomlkerék, lapátjáról hollón, játékosan csoImi- gott, sziporkázott a patokviz. A kis faludon álltunk egymásmelleit. Néztük a tovasiető patakot, benne az ezüst testű halacskák pajzán keringőzé- sét. És talán irigyeltük őket egy kicsit vagy nagyon, nagyon. A patakot azért, mert szabadon