Evangélikusok lapja, 1924 (10. évfolyam, 1-43. szám)
1924-03-09 / 10. szám
2 EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1924 kotmányosan biztosított, sőt korszerűen megkövetelt szabadságra van szükség. Nem kötelességünk-e minden lehetőt elkövetni, hogy közintézményeink iránt nagyobb anyagi áldozatra kötelezzük híveinket? Hogy az egyest az egészbe, a gyülekezeteket és lelkészeket az egyetemes egyházi életbe szorosabban belekapcsoljuk? Nem kell-e a lelkészek erkölcsi jellegű tevékenységeit éberebb figyelemmel és súlyosabb Ítélettel elbírálni? Nem kellene-e törvényes óvintézkedés, hogy nagy és tekintélyes gyülekezeteknél a lel- kószválasztást ne lokális érdekek, hanem a gyülekezeteik igazi belső érdeke döntse el? Nincs-e példa, hogy gyülekezeti vezető, ha nem is formailag, de lényegileg mulasztást követ el, s e gyülekezetét fejlődésében megakassza? Nincs-e példa az ellenkezőjére', t. i., hogy fejletlen öntudatu gyülekezet a lelkészt céltudatos munkájában gátolja? Nem visszás-e, hogy egyetemes lelkészi karunk, mely időnként ily kérdésekét hivatva lenne megtárgyalni, évenként csak egyszer, időben korlátozva, nem kielégítően funkcionál s Ítéletei és megállapításai épp azoknak., akikre vonatkozik, néha tudomásul sem jut. Egyetemes lelkészi karunk évenként csak pár órára találkozik súlyos terméseztü kérdések megtárgyalására; a megoldatlan kérdések tömkelegéből csupán egy-két kérA csonttollú madár Egy hegyi lakó naplója. Irta: Porkoláb István. Fáradtan vonszoltam magam. — Minek is élek én már? S irigységgel gondoltam azokra a bajtársakra, akik a Doberdó sziklái alatt nem tűnődtek már semmin. Nem láttam célját életemnek, aminthogy ijesztőn meredt reám az egész emberi élet: van-e egyáltalában célja? Alkonyodni kezdett. Az állomás előtti téren sötét árnyak mozogtak. Tengerészek. A régi egyenruha még arra mutatott, hogy katonák, de a rájuk törlődött piszok, a beléjük ivódott szesz elárulta, hogy a lázadások sirálymadarai. Hányi- veti testtartás, rozsdás fegyver, még rozsdásabb szurony, a szájban szitok és fapipa: igy közeledett felém közülök egy tömzsi, ripacsosképü. Állj! Élesre fent rohamkést szegzett a torkomnak. Megálltam. Két fejjel magasabb voltam nála— Ugy-ugy, fiam. Csak vágd el a nyakamat. Négy éven keresztül összebarátkoztam a halállal. Leeresztette a kést, hátrább lépett. — Nem akarom bántani a főhadnagy urat. Csak az a sapkarózsa, meg a csillagok... Keresem a tekintetét. — Bántja a szemedet, fiam? Zavartan nézett. — Már mindenki leszedte .. ■ Keserűen felkiáltottam: dést emelhet ki. De mi ez a részletmunka ahhoz az egészhez képest, amelynek megvitatására nincs hely, idő, pénz, alkalom és fájdalom: nincs széles körű érdeklődés és kellő látogatottság. Nem úgy gondolom, hogy minden fent említett esetre és körülményre törvény hozható, hív nem, hogy a törvények megalkotásánál mind e tényekkel számolni kell. III. Konkrét bajaink egyik gyökerének, talán legmélyebb gyökerének, a korszerű kérdésekben való tapogatódzáisnak, a zsinati anyag nem megfelelő kialakításának az egyetemes lelkészi kar kívánt funkcionálásának hiányát kellene tartanunk, ha nem tartanánk épp úgy az ily egyetemes célok és munkák iránti, gyakran szinte egyetemesnek látszó közönyt. A gyűlésekre és értkezle- tekre az utóbbi időkben mind ritkább esetté válik ha a lelkészek és felügyelők közül valaki alkotmányos kötelezettség, vagy más egyéni vonatkozás nélkül megjelenik. Különösen visszatetsző a termelő gyülekezetek lelkészeinek részvétlensége. Alkotmányos bajaink egy másik lényeges magyarázójának mutatkozik, hogy egyetemes egyházunk magukban szinte zárt gyülekezetekre tagolva s egyháztársadalmi életben egységesen — Ez a baj! Mindenki gyáva... Kigomboltam a köpenyem, ki a blúzom. —Tessék levagdosni. Tétován tékintgetett. Emelte bicskás markát ... S ahogy motoszkálni kezdett blúzom gallérján ... folyóssá vált szemem megkövesült könnye, egyetlen csepp végiggördült arcomon. A császár kabátjáért... A csillagokért, amiket becsülettel szereztem, viseltem ... Vagy mit tudom én, miért?! — Talán az elmúlt szép Magyarországért ... Talán a magyar testvérért, aki a magyart öli, bántalmazza ... A könny tudta: miért. Ez ok nélkül nem csurran ki a férfiszemből. A könnyem rákoppant a tengerész kezefejére s mintha tűz égette volna meg hirtelen, kapta el kezét. Szinte ijedten tekintett reám. — Főhadnagy ur sir?' — Nem, fiam. Valami a szemembe esett. Por... szemét... Vadul vágta földhöz a rohamkést. — Az Isten verje meg azt is, aki testvérhez nyúl. Hiszen én is magyar vagyok ... Nyújtottam feléje kezemet. — Látod, látod ... Azután hirtelen fölkapta a bőröndömet s ez zel és puskatussal csinált utat a csufondáros tömegen keresztül a váróterembe. Ott megkérdezte, merre utazom, hogy helyet csináljon a vonaton. Merre? Hova? — Magam sem tudtam. Nem vár már senki — csak egy fejfa. De ez vár — oda megyek. Két napi gyötrelmes utazás után egy bakonyi
