Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1923-03-25 / 12. szám
HVAflOáliIltUSOK li fl PO fl 3 1923 Keresztyénség és nemzet. Részlel báró Kaaa Albert előadásából, melyet az Egyes. Kcr. Nemz. Ligában tartott. A mai időket, mert nehezek, mert vészesek, sokszor nagy időknek hallom jellemezni. Korunknak a legszomorubb jelenségét éppen abban találom, hogy semerre igazi nagyságot nem látok. Nem látok sem történeti nagy ideát, sem a vészből született reneszánsznak körvonalait, hiába keresek nagy kilengéseket, magas csúcspontokat vagy mély árn> oldalakat, csak ideanélküliségeket látok és leplezetlen közönségesség vesz körül. Ez a helyzetnek a képe nemcsak nálunk, de az egész világon. Sőt talán ránk nézve az lehet a vigasztaló, hogy egy fajnak életerősnek kell maradni mindaddig, mig hivatását nem teljesiti. A magyar faj pedig még nem töltötte be a maga szerepét. Közhely, hogy Magyarország védbástyája volt a nyugati kultúrának, de bástyának lenni kőnek, vasnak vagy betonnak a szerepe, de nem egy kulturnépnek. Már pedig a magyar kulturnép, amelynek a sorsa nem adta meg, hogy tehetségét kifejtse. Az életért való küzdelem foglalta el mindig teljes enerzsiáját, olyannyira, hogy az ideák nagy küzdelmében részt venni ideje és ereje alig maradt. Nem akarok hosszadalmas lenni, de rá kell mutatnom arra, hogy ez a nemzet, amelyik még barbárkorában felismerte a keresztvén kultúrának fenntartó jellegét, nem jutott még abba a helyzetbe, hogy ezen munkálkodjék: ezért a kultúráért ő csak rérzett. A fizikai erőkifejtés és az államiságért való küzdelem innyira igénybe vette, hogy bár ritkán valljuk meg, de történeti igazság marad, miszerint Európának szellemi küzdelmeiben részét csak egy kis töredék vette ki. Midőn irégigzugott a keresztes háborúk láza mindenütt, Magyar- ország népe ettől távol maradt. Az Anjouk korában az olasz befolyás az udvar és a főnemesség körére szorítkozott, a Hunyadiak, carleyi hősök, kiket a nemzet visszasír, de az élet színpadáról letűntek. A vallásháborúk korában Magyarország függetlenségi harcokban vérzik, egyház- ildözések voltak, de vallásháborúk nem. A nemzetfenntartó politika uralkodik egyedül, amidőn másutt dogmatikus viták uralkodtak a politikán. Mert csak Gondolatok az egyházalkotmányról. Miért van szükség egyházalkotmányra ? Nem volna lelyesebb mellőzni, vagy legalább a lehető legszükségesebbel beérni belőle ? Nem az evangéliumi szabadságra zagyunk hivatottak? Mint lehetséges a szellemi életet Hóirásokba és paragrafusokba kényszeríteni bele? Nem megy éppen a legjobb és a legértékesebb veszendőbe belőle, ha mindenféle szempontokkal körülvesszük ? Hova lesz a gondolatok frissesége és eredetisége? Ezek mind igen-igen komoly szempontok, amik felmerülhetnek pl. egy irodalmi, vagy filofiziai egyesülésnél, ahol mindenekelőtt arról van szó, hogy valami olyat termeljünk, amit az emberek élvezhetnek, szórakoztatót a lélek és szellem számára. Ám az egyháznak egész más feladata van 1 Neki a lelkek gyógyulásán kell munkálkodnia, az emberiséget megújítani egész a mindennapi közönséges életig. Az egész emberi életet minden rétegében és formájában, fent és alant egyaránt át akarja hatni, újjá akarja teremteni. Azért nemcsak inspirációból, hanem türelempróbákból is táplálkozik. Ilyenformán nemcsak az elsőrangú teherbírásokat, hanem a közepes erőket is igénybe kell vennie. Nem kizárólag eszményi-elméleti jellegű, hanem sokkalta inkább gyakorlati jelleggel bíró. S ezeket az enerpolilika lehetett és semmi más, hogy 1—2 generáció alatt az ország protestánssá lett és viszont egy generáció alatt újra kathohkussá. A szó későbbi, de ez már a kuruc-labanc küzdelem előjátéka, amint hogy különálló magyar jelenség Pázmány Péter az ellenreformátor, aki a magyar állam jogaiért száll síkra a római kúria ellen és Bethlen Gáborral csinált politikát. Vagy a felvilágosodás korszakában ez a nemzet, melynek soraiból annyi nemzeti hérosz került ki, csak a vérmezői vérpad pár áldozatát szülte volna, ha nemzetegésze az ő kulturális életét élhette volna? Ennek a nemzetnek sorsa még nem adott időt arra, hogy nyugodt létében biztosítva ne karddal, de szellemi fegyverekkel vegye ki részét a kulturális küzdelemben; és hitem az, hogy ez a küzdelem a nemzetre még vár. Nem szabad azonban ábrándok után futni a jelen realitását összeszoritó foggal és ököllel, de hideg ésszel mérlegre kell vetni, a konzekvenciákat le kell vonni és világosan kell látni, hogy ha István király alatt talán eszköz volt a keresztyénség felvétele abból a célból, hogy a nemzet megmaradjon, ma a XX. században a magyar nemzetre nézve a keresztyénség öncél, ez diktálja az eszközöket és nem lehet eszköz. A keresztyénség a megváltó, a keresztyénség az igazság, amely ennek a nemzetnek létjogosultságot ad. Ázzál áll, vagy bukik, hogy az egyesekben az individuális erkölcs megvan-e olyannyira, hogy nemcsak sajátmagát, de nemzettársait is áthatva, az erkölcs-gondolata, mint nemzeti sajátlagos, de mindig keresztyén erkölcssóhajtásban, gondolatban, tettben az emberiség oltárán olyan áldozati tüzet gyújtson, melynek füstje felszáll az Isten trónusáig és melynek lángja felemészti a materiális és utilisz- tikus bálványok templomait. Minden vasárnap kiosztásra kerül egyik imatermünkben 500—1000 K. Ezt az összeget állandóan küldi a fungens lelkész kezeihez egy magát „Anonymus*-nak nevező asztaltársaság a nyomorgó és elhagyott gyermekek számára. Még a morzsák is, mik a névtelenek asztaláról elhullanak, még a morzsák is mennyi kedves örömöt, jót tehetnek ott, ahol nem engedik veszendőbe! giákat először össze kell gyűjtenie, koncentrálnia, hogy a végcélt biztosíthassa A Krisztus egyházának célja van s e célt állandóan szeme előtt kell tartania. Ha azonban kitűzött célunk van, a módot is meg kell találnunk arra, hogy e célt elérhessük. Senkinek sincs ebben a tekintetben nagyobb tapasztalata, mint a római egyháznak, azért nem árt, ha tanulunk tőlük, különösen ma, amidőn a protestantizmus oly súlyos veszélyben forog, amilyenben Luther óta nem is forgott. Ez a veszély a fékevesztett individualizmus. Ma győzelmet csak az arathat, aki szervezett erővel áll ki a küzdőtérre. Központi hatalomra azért feltétlen szükség van. A régi keresztyén egyház az episcopatus-ban keresett ilyet s nincs rá ok, hogy ma más alapon kezdjünk kísérletezni. A skandináv és anglikán egyház, továbbá a különféle nevek alatt létesült szabad vallási közösségek tapasztalatok alapján tanúskodhatnak e mellett. Az epis- copus-nak azonban egészen különállónak kell lennie a lelkész személyétől. A mi bonyolult életviszonyaink különben is teljesen lehetetlenné teszik, hogy valaki egy személyben püspök és gyülekezet lelkésze legyen. Az is lehetetlen állapot, hogy a püspökség helye mindig változik. Főleg ez az a két dolog, ami nekem itt, Magyarországon feltűnt s ez bizonnyal hátrányos abban a tekintetben, hogy az egyház mint egységes egész szerepeljen úgy befelé, mint kifelé-
