Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1923-06-17 / 23-24. szám
á EVAríGáiiiKUsöp; ixAPúti 1923 rángassák a tekintélyt, megcsufolva magát az Istent ?! Oh, ezek nagyon jól tudták, hogy ocsmány vetésük kalászbaszökkenését csak úgy várhatják, ha azt mélyen az emberi lelkekbe szórhatják el. Ha más nem, de ez a visszaemlékezés ellenállhatatlan erővel int arra, hogy a legáldottabb és legdrágább termőföldet: az emberi lelket ismét vissza kell adni azok művelésébe, akik a tiszta búzát verejtékes és sokszor meg sem látott, soha kellőképen nem értékelt, önfeláldozó munkával óvják a konkolytól, a gaztól. Németország egyik nagy fia: Schopenhauer Artur, „Életbölcselet“ cimü munkájában meggyőző erővel bizonyítja be, hogy boldogságunk menynyire függ attól — és az igazi boldogság csakis ettől függ — ami vagyunk. Tehát egyéniségünktől. Es nem attól, aminek látszunk vagy aminek tartanak. Bizony tévesztett utakon járnak azok, akik csak sorsunkat, csak azt, amink van, vagy aminek látszunk, veszik számba, mikor boldogságunk vagy boldogtalanságunk felől Ítélkeznek. Schopenhauer a 19. század derekának filozófusa volt. Korának tendenciáit látta meg és vonta a bölcselkedés górcsövei elé. De tiszta gondolkozásának sugaras fényével bevilágított a következő századba — a mi időnkbe is. És az utánunk elkövetkező századokba is. A papnak, a tanítónak kell minden utat, módot, eszközt és alkalmat megPetöfí előtt. A Deák-téri Evangélikus Luther Szövetség f. évi május hó 4-én a M. Kir. Zeneművészeti Főiskola dísztermében rendezett Petőfi emlékünnepén Krizsán Vilma és Koós Sándor tanulók az alábbi versikéket szavalták s utána virágokkal díszítették fel Petőfi szobrát. A szavalat végeztével egy öregember kétsoros verssel zárta be a jelenetet. Leány: (A közönség felé) A tanító néni oly szépen mesélte, Hogy ki volt Petőfi, s mily dicső volt élte ? (A szobor felé) Száz éve, hogy az Ég kincsül adott nekünk, Lángoló tüzfénnyel égő szövétnekünk. Lelked honunk földjét elárasztá fénnyel S ma még jobban ragyogsz, hogy oly bús az éjjel! ... Sötét!... De mi, lányok, ne sírjunk! Reméljünk! Örökké nem tarthat vigasztalan éjünk. Mint Te, — küzdjünk mi is! Sorsunk ne aggasszon: Így leszen belőlünk derék magyar asszony!... ... Mert lesz itt más is úr, mint idegen vadság: Feljö még Petőfi napja: a Szabadság! ... Midőn szobrod előtt ezért imádkozom, Májusi zöld fácskák friss hajtását hozom, S mint szegény magyar lány, kinek mása nincsen, ragadni arra, hogy a népet kiábrándítsa abból a téves hitből, mintha a boldog élet előidézői a gazdagság, a hir és dicsőség volnának és lehetnének. Szószékről és katedráról egyaránt prédikálni és hirdetni kell, hogy az ember jólétére, egész életére, annak minemüségére legnagyobb fontosságú az,amije önmagában van, vagy ami önmagában megy végbe. A rajta kívül álló dolgok csak közvetve vannak hatással megelégedettségére. Ezzel kell köszöntenünk az élet küszöbén a csecsemőt, ezzel kell a. vőlegény kezébe adni a mátka kezét s ezzel kell búcsúztatni az Isten tornáca előtt meghajlott, alázatos fejjel bebocsáttatást kérő megboldogultat. A pap a szószékről, amikor az örök boldogság felé vivő ut vonalait rajzolja meg : tanítson szerénységre. Mutasson rá arra, hogy milyen könnyen elfárad vagy egyensúlyt vészit az, aki erejét túlbecsüli. Hirdesse, hogy amilyen könnyelműség volna nem törekedni arra, hogy megélhetésünk feltételeit, megelégedettségünk biztosítékait — legyenek azok akár erkölcsiek, akár anyagiak — megszerezzük, éppen annyira oktalanság nagy fölöslegekre, túlságos gazdagságra törekedni. A valódi és természetes szükségletek kielégítését meghaladó gazdagság megronthatja életünket. A múló érzéki élvezetek zajos világába csábit. S ezekért legtöbbször nem is csak zsebünkből szórjuk a könnyen Leteszem Előtted e legnagyobb kincsem: Örökké hu magyar földed kis virágit!... ... S Téged, kinek lelke reánk is világit, Jóra, nemesre hiv, — arra kérlek szépen: Fogadd el e lánykák, Bús magyar báránykák Igaz szivü, hálás ajándékaképen! Fiú : (A közönség felé) „Lesz-e gyümölcs a fán, — melynek nincs virága, Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága!...“ (A szobor felé) ... Halhatatlan Szellem! Ez — a Te kérdésed!... ... Fájó! mit az idő a szivünkbe vésett Nekünk is, kik előtt csupa gát és korlát S hajónkon vidám szél nem duzzaszt vitorlát... ... S mégis! Nekem, e bús kor árva fiának, Szemem’, szivem’, lelkem’ nem aggasztja bánat! Én a jövő elé szilárd hittel nézek: Nem pusztíthatnak itt örökké csak vészek. Jő még fénysugár, mely elűzi az árnyat, Rab-madáron nőnek még majd merész szárnyak! Te is úgy szálltál fel a szabad kék égig, Hogy előbb a kínok útját jártad végig. De a tengerkín közt, mely lelked gyötörte: Nagy akartál lenni, — s nem nyomorult törpe... ... Mi, — nem-érdem letten szintén tűzben égünk,
