Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1923-05-20 / 20. szám
iyi'3 HVAfíGÓLiIl^USO* LíAPüH 5 dijintézet segélyezését is: mert ha nem, akkor ez oldalról csak tovább orvosolatlanul maradna egyházunknak egyik nyitott sebe s tovább megmaradna benne az a feszültség és tehetetlenség, amelynek káros hatásai már is észrevehetők. Nincs és nem lehet senkinek kifogása az ellen, ha egyházunk a maga őrtornyait erősíteni igyekszik, de ne vegye rossz néven senki, ha azt mondom, hogy legalább is olyan igyekezettel törekedjék erösiteni a fundamentális rétegeket is, és hallja meg az alulról felsíró jajkiáltásokat is, mert külömben megérheti, hogy lesznek talán fényes administrativ apparátusai, de nem lesz esetleg kit igazgatni, ha a védtelenül hagyott oszlopok és gátak megroppannak s szétmállanak a nyomorúság árvizeiben. II. Én azonban nem szeretek ábrándképekre építeni s nyugdíjintézetünk kiépítésének s életképessé tételének fontos kérdését nem szeretném mindezektől függővé tenni. Mert hiszen, ki tudja, lesz-e mindezekből valami és ha lesz, mikor lesz.'A reformátusok is fáradnak ez irányban, de amellett megfogják a közelébbfekvö ekeszarvát is. Ezt tartanám szükségesnek a magunk részéről is. a) Én ugyanis még mindig látok módot arra, hogy nyugdíjintézetünk alá biztosabb alapot rakjunk. Megállapítható ugyanis, hogy egyházközségeink még mindig nevetségesen csekély összegekkel járulnak nyugdíjintézetünk fenntartásához. Pitykével, gombbal ma többé nem lehet operálni. Ezen rövidesen változtatni kell! Én azt hiszem, nem dőlne össze egyetlenegy gyülekezetünk sem, ha évi rendes bevételének egy hányadát, mondjuk: fél. vagy egész per- centjét szolgáltatná be a nyugdijintézi t céljaira; ami már jelentene valamit. Egy ilyen javaslattal szemben lehetne ugyan aggályoskodni, de komoly érvet ellene felhozni nem, s keresztülvitelével egy nagyon szép evangyélmi elv is érvényesülne egyházunkban. (Luk. 12, 48. Gál 6, 2.) b) Egy másik forrás lehetne: önmagunknak (t. i. a lelkészeknek) még fokozottabb megadóztatása. A református lelkészek, akik nagyon komolyan vették munkába nyugdíjintézetüknek a kiépítését, akkép vélik e kérdés megoldhatónak, hogy a lelkészeket, illetve a Iclkészi állásokat jövedelmeik arányában megadóztatni tervezik. Statisztikát készítenek a lelkészt állások jövedelméről s minden lelkész, akinek 30 holdon felüli földje van: egy fél holdnak a jövedelmét, akinek 50 holdon felüli földje van: egy egész holdnak a jövedelmét tartoznék beszolgáltatni a nyugdíjintézet céljaira; a készpénzfizetésű lelkészek külön lista szerint adóztatnának meg. Látnivaló, hogy ez már komoly dolog, s ez a terv alkalmas arra, hogy az ő nyugdíjintézetüket tető alá hozza. Nekünk is ilyesfélét kell majd foganatba vennünk, ha nyugdíjintézetünket életképessé tenni akarjuk. Ezt megelőzően természetesen alaposan tájékozódnunk kell nyugdíjintézetünk állományáról, szükségleteiről stb.; számokról csak annak utána beszélhetnénk. Ebbe az eljárási módozatba belekapcsolódhatnék azíár. az a másik tervünk is, amelyet a tavalyi lelkészegyesületi gyűlésünkön kezdtünk érlelni s megvalósitandó- nak mondottunk ki, t. i „Az ev. lelkészek kölcsönös segélyző- egyesületének" a terve, amelyet a legközelebbi MELE gyűlésen szándékozom letárgyaltatni. Mert hiszen az ily módon megnövekedett jövedelemnek egy részét, — akár természetben, akár készpénzben, — módunkban lenne külön kezelni és soron kívül eljuttatni oda, ahol arra valamely csapás, betegség, gyermekneveltetési túlterheltség folytán legnagyobb szükség van. c) Egy harmadik forrásra is rámutatok még, amelyet — igaz — csak néhol lehetne megnyitni, de amely szintén hozzájárulhatna nyugdíjas testvéreink helyzetének a javításához s ez: tehetősebb gyülekezeteink részéről a nyugalomba vonuló lelkész számára bizonyos évi járandóság biztosítása. ügy értem ezt a dolgot, hogy ahol azt a lelkészi javadalom — a lelkészutód megélhetésének veszélyeztetése nélkül — megbirja, ott a nyugalomba vonuló lelkész részére, annak élete fogytáig, elhagyott papi állásának jövedelméből bizonyos rész biztosíttatnék. Ezt az eljárást láttam már néhány helyütt, de szükségesnek tartanám azt szélesebb körben a köztudatba bevinni s abból a lehetőség szerint szabályt csinálni. Mert furcsa dolog az nagyon, hogy a lelkésszel szemben, aki talán egy gyülekezetét magasra emelt, mikor megöregszik, ne érezzen semmi obligót sem a saját gyülekezete, sem az utódja s minden további nélkül hagyják öt elmenni akár a nyomorba. Mert hiszen a mai nyugdíj mit jelent egyebét. Akárhány olyan gyülekezetünk van, hol a papi jövedelem igen szép; no, hát ha abból kihasittatnék egy kis termény vagy ilyesmi egyéb a nyugdíjas lelkész részére, nem halna bele senki s a fiatal utód kárpótlást találna a tőle elvont kicsi haszonért abban a megnyugtató tudatban, hogy hasonló sorsrajutás esetén ó róla is gondoskodnak majd. • Ezekben látom én nyugdíjintézetünk kiépitésének a lehetőségeit. Ha valaki mást tud, jobbat, mondja el. Nekünk, lelkészeknek, törődnünk kell a dologgal, mert a helyzet már egyenesen szégyenteljes. Elvégre a papi ember vagy az ő családja nem lehet olyan utolsó valaki, hogy megrokkantsága vagy megárvultsága esetén elmehessen akár koldulni. Ha a társadalom széltében-hosszában gondoskodni törekszik a maga munkásairól, ezt a gondoskodást az egyház szolgáinak is joguk van magukkal szemben igényelni. Annál is inkább, mert mivel ahhoz a közegyháznak is fontos érdekei fűződnek. Mert hiszen még megy az egy ideig, hogy az evangélikus egyháznak munkában megkopott szolgái, megfeszítve minden türelmüket, elnyomva minden igényüket, nem egyszer minden emberi méltóságot, megalázó sorsban tengődjenek, de sokáig nem mehet már; a pohár kicsordul s egyházunk issza meg annak keserű levét. Rövidesen ki kell emelnünk az evangélikus papságot, nyugdíjasainkat s lelkészözvegyeinket abból a fonák helyzetből, mely szerint a világ azt hiszi, hojjy eleget tett velők szemben, sőt hálára kötelezi őket, ha időnként 5-10 koronát alamizsnaként a markukba szór, nevezzék'bár ezt az összeget ma ötezernek vagy tízezernek. Szolgalelkek és koldusok nem alkalmasak egy olyan rendszernek az életbe való átültetésére, aminő a 'protestantizmus s nem is lehetnek lelkesítő példák. Nekünk nem alamizsnák kel lenek, hanem a munkánknak Isten törvénye értelmében is minket megillető méltányos bére. Az idők intő jelei arra intenek, hogy tegyünk meg a helyzet szanálására minden lehetőt. Nyúljunk utánuk az összes megközelíthető forrásoknak és az áldozathozataltól mi magunk se riadjunk vissza. A dologba alaposan kell belenyúlnunk, mert az eddigi toldozás-foldozással/nem érünk semmit I A nyugalom, mely keblünkbe árad s kartársaink gondjainak a megenyhitése, amellyel az akció kecsegtet, megéri a meghozandó áldozatot és fáradságot. A nyugdíjintézetet revízió alá kell vennünk rövidesen s tekintet nélkül az elszakadt részekkel való elszámolásra, — amit késleltető ok gyanánt hallottam emlegetni, — még ez évben meg kell kezdenünk ez intézményünknek a kiépítését, hogy az valóban azzá váljék, aminek lennie kell. Nekem erős a meggyőződésem, hogyha mi, lelkészek, s a velünk egyetértő világiak — s hála Istennek, ilyenek többen vannak I — komolyan neki látunk a dolognak, mi ezen a téren megnyugtató állapotokat teremthetünk s az utánunk jövő papi nemzedéknek nem lesz oka annyi panaszra elhanyagoltatása miatt, mint amennyire, sajnos, a mai szegény nyugdíjas testvéreinknek van. Testvéri szeretettel felkérem az összes lelkészegyesületeket, szíveskedjenek saját gyűléseiken a dologról tanácskozni, életrevaló eszméiket velem megismertetni, hogy az ősszel összeülendő egyetemes lelkészi értekezletünkön aztán ezt az ügyet a megvalósítás stádiumába hozhassuk. Paulik János, nyíregyházi lelkész, a MELE elnöke. imniiiiiiiniMimiiiiiiiimniinimniiiiiiinnnniiiiiniinninminmiiiiiiiiiii iiiii mull A Deák-téri templom, iskola és egyházi épület tatarozására 1923. évi április hó 30-ig adakoztak; 5,000 koronát adtak: özv. Kaufmann Albertné, Dr. Bárdos Lajosné, Dr. Goldberger Leó, Első magyar általános biztositó r.-t., Dr. Elischer Vilmos, Artner Oszkár, Domony Ödönné, Mautner Zoltán, Lepter János. (Folytatjuk.)
