Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1923-05-20 / 20. szám
6 HVA]*OáliI¥(USOEt HAP4A 1923 Bach L Sebestyén. Sajátságos tragikuma az emberiség szellemóriásainak, hogy legnagyobb alkotásaikat épen azok a körök méltatják legkisebb figyelemre, melyeknek lelki épülésére e művek megalkottattak. A lipcsei Thomas-Kirche halhatatlan kántorának legmonumentálisabb müvében, a Máté-passió- ban, sem az akkori lutheri egyház, sem a zenei szakkörök nem ismerték fel azt, ami ma már a napnál is világosabb. Azt, hogy ez a zseniális alkotás a titka evangéliumi vallásosságnak s közelebbről a lutheri karaktert eltörölhetlenül magán viselő hitbeli elmélyedésnek zenei, tehát a hívek világát legtökéletesebben ecsetelő apotheozisa. A Máté-passiónak, mint zeneműnek, klasszikus értékét csak Mendelssohn ismerte fel; s a csaknem 100 évig feledésre Ítélt mesterműnek felélesztése nyomán a romantikus kor megértő szelleme az egyszerű, sokat küzködött lutheránus orgonistát a zeneművészet Michel Angelojává avatta. A Máté-passio ma már a magyar zenevilág előtt is ismeretes. A Lichtenberg vezényelte fővárosi karénekegyesület buzgalmából e mű szépségeiben minden év nagyhetében gyönyörködhe tünk. De templomaink, protestáns templomaink boltiveit Zion leányának Krisztust sirató Áriái, a néptömegnek feszítsd meg-et harsogó karénekei eddig soha nem reszkettették meg. Exaudi vasárnapján végre ezt is megértük. Református testvéreink gyönyörű fasori templomában felcsendült az evangélista remek tenorszólama s a fővárosi hangversenytermek zeneértő, de az evangéliumtól meglehetős távolálló közönsége helyett protestáns fülek, protestáns szivek fogadták Bachot. A mi Bachunkat. Mert Bach Sebestyénnek elsősorban a miénknek kell lenni. Vagy egyházunk lehanyatlásának nem egyik legjellegzetesebb, legtöbbet mondó tünete-e az, hogy a nagy kántor múzsája templomi közönségünk előtt csaknem teljesen ismeretlen? Hogy Istennek ez a csodaerejü szolgája, ki passióin, oratóriumain, orgonára, hegedűre stb. írt temérdek — s minden sorában, kottafejében lutheránus szellemtől csillogó— zenemüvén kívül egyházát öt esztendőnek minden áldott vasár- és ünnepnapjára megirt szebbnél- szebb templomikontátával lepte meg, — a magyar evangélikus templomokban alig-alig jut szóhoz! Egy-két orgonafantázia, fuga, szonáta — templomi hangversenyeink megszokott müsordarabjai — muzsikális híveink körében már ismertté tették Bach nevét. De a nagymesternek ama művei, melyekben elsősorban nem a zenész, hanem Luther tanítványa szól az ő hittestvéreihez s amelyek a hit- mélyitésnek ellenállhatlan erejű s még a kevésbé zeneértő hallgatóságot is megragadó eszközei, — híveink előtt teljesen ismeretlenek. Nem csoda tehát, hogy vannak lutheránusok, kik egyrészt komoly vallásos érzéseket fakasztózenei hajlamaikat zenés misék hallgatásával elégitgetik ki, másrészt saját templomainknak bizony nem mindig kifogástalan közénekeiről elitélő- leg nyilatkoznak; — mert a lutheránus Bachot nem ismerik s az ő csodaszép harmonizálásaiban, művészi karének alakjában klasszikus koráljainkat sem volt alkalmuk meghallgatni. A magyar Luther-Szövetség — megértve az idők jelét — a templomi énekkarok szervezésére már eddig is nagy súlyt helyezett. De bizalommal kérjük az illetékes vezetőket s főleg a karnagyokat : szenteljenek nagyobb figyelmet a Bach- kultusznak. Mert a „Kék nefelejts“-et mások is el tudják énekelni; de Bach koráljait,, templomi áriáit nekünk, elsősorban nekünk kell népszerűsíteni. Nemrégen — nagyobbára református kezdeményezésre — megalakult Budapesten a Bach- kórus. Amily örömmel vettünk hirt a megalakulásról, olyan szomorúan értesültünk arról, hogy a kórus, mely a karácsonyi oratorium előadására vállalkozott, még ismételten elhalasztott bemutatkozása előtt, elnémult. Hogy miért, azt most ne kutassuk. A jóakarat, a nemes célkitűzés önmagában is érték, mely előbb-utóbb tettekben jut napvilágra. Az elejtett zászlót azonban nekünk, lutheránusoknak kell felemelnünk; s hogy ezt az uj zászlóbontást a magyar protestantizmus dicső felvirágzása fogja követni, azt igazolja az a csendes, elmélázó megjegyzés, mely a vasárnapi előadás alatt a mellettem ülő egyszerű munkásasszony ajkáról hangzott el: Ha tudtam volna, hogy a mi templomunkban igy is hirdetik az evangéliomot, aligha adtam volna az uramnak —, reverzalist. Dr. Sch. iiimmiiimiiimiimimiiiiimmiimirimimimiiimmiimmmmiiimiifiiii iimemii Temettünk . . ♦ A pesti fasori ev. templomon gyászlobogó. Bejárata feketében. Áldozócsütörtök van. Jézus mennybemenetelének ünnepe. E napon ily díszben még sohasem volt e templom. Belül is fekete: fekete oltár, fekete szószék, fekete padok, fekete orgona. Az oltártéren sok-sok gyergyatartó, közepén koporsó. Emberek jönnek, emberek mennek. Bámuló, csodálkozó, megdöbbent, bánatos, köny- nyes arcok. Öregek, fiatalok, asszonyok, férfiak. Különféle osztályhoz tartoznak. Virágot hoznak, koszorút. Emberek jönnek, emberek mennek totyogva, lassan, nézdelődve vagy szemlesütve. A koporsónál fekete oltár, fekete szószék, fekete padok közt búcsúznak, imádkoznak. Tanítóm voltál — virágot hoztam . . . Vezetőm voltál — fogadd koszorúm . . . Könnyet szárítottál — itt vannak feíszáradt könnyeim . . . Hitet adtál — fohászkodom . . . Megáldottál — Isten veled! A fekete templomban, sok-sok gyertya közt, fekszik Kaczián János, — élt 62 évet — a pesti evang. magyar egyház első fasori lelkésze, volt igazgató-lelkész, húsz esztendőn keresztül vallástanár, 10,000 gyermek hitoktatója, a budapesti egyházmegye 15-éves esperese, a magyarországi
