Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-10-08 / 41. szám
6 HVAriGálilIttiSOft LtflPUfl 1922 Mi — és a biblia. Efez. 4. 1-6 Aki rendszeresen és behatóan foglalkozik egyházunk ügyeivel és megfigyeli azokat az egyéneket, kik hitéletünk irányitói, hangadó tényezői, az — ha csak pillanatnyilag is, de — gyakran lehangolódik. Mert látni kénytelen azt, hogy a Lélek egységét igazán ápoló, hivatásukat híven betöltő vezérek mellett nem egyszer szóhoz jutnak azok a vezetni vágyók is, akik mindent elmondhatnak magukról, csak azt nem, hogy „fogoly vagyok az Urban.“ A protestantizmus erősségének, az egyéniség érvényesülésének s közelebbről az egyéni meggyőződésből fakadó lutheri szókimondásnak és harci készségnek megvannak a maga árnyoldalai is. Még lelkészeink között is akad olyan, ki nem jár úgy, mint az elhivatásához illik, ki nem az alázatosságnak és a szelídségnek, hanem a fen- héjázásnak és a nyers darabosságnak képviselője s nem hogy hosszú tűréssel szeretetben szenvedné el pályatársát, hanem ellenkezőleg, türelmetlen, csaknem gyűlöletes hangon ad kifejezést iránta táplált ellenszenvének. Ezért is szükséges és kell, hogy minden evangélikus érdeklődéssel viseltessék az egészséges egyházi élet problémái iránt. Mert mennél többen vagyunk olyanok, kik egy-egy ilyen ellentéteket keltő, viharokat szülő kérdéshez — kellő tájékozottság birtokában — hozzászólunk, annál könnyebb lesz „megtartani a Lélek egységét a békességnek kötelében“. Kivált az Evangélikus Szövetség tagjainak kell megszívlelniük az apostol intését: „Egy az Ur, egy a hit, egy a keresztség“. Az egy igaz Isten mindnyájunk által és mindnyájunkban munkálkodik; legyünk tehát mindnyájan Isten szolgái s mint foglyok az Urban, igyekezzünk szóval és tettel megtartani a Lélek egységét s ne engedjük szét- tépetni legfőbb kincsünket, a békesség kötelét. iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiimiiiimiimiiimimmiimmiiiiiiiiiiiiii LELKÉSZEGYESÜLET. (IVL E. L. E.) Meghívó. A Magyarhoni Evangélikus Lelkészek Egyesülete ez évi közgyűlését 1922. évi október 11-én, szerdán d. e. 9 órakor tartja meg Budapesten, a deáktéri evang. egyház dísztermében, a következő tárgysorozattal: 1. Közének. 2. Irásmagyarázat, ima. Duszik Lajos. 3. Elnöki megnyitó. 4. Elnöki jelentések. 5. Lelkészek életbiztosításának ügye. Előadó: Az elnök. 6. Lelkészek kölcsönös önsegélyezése. Előadó: Vietorisz László. 7. Védekezés a szekták ellen. Előadó: Dr.TDeák János. 8. A teológia jövő elhelyezése. 9. Pénztári jelentés. 10. Indítványok. Ezen gyűlésünkre, illetve értekezletünkre az összes ev. lelkészeket, teológiai tanárokat, segédlelkészeket, valamint egyházunknak mt. felügyelőit s világi renden lévő összes tisztviselőit tisztelettel és testvéri szeretettel meghivom. Nagyon kérem különösen a Lelkész urakat, hozzák meg azt az áldozatot, hogy egy nappal hamarább utazzanak fel Budapestre, miután lelkészi értekezletünknek az egyetemes gyűlés összetorlódott teendői miatt más időre való kitűzése lehetetlen volt s egyébként is nagyon kívánatos, hogy egy évben legalább egyszer szélesebb körből összejöjjünk s behatóbb eszmecserére legyen alkalmunk. Nyíregyháza, 1922 szeptember 22. Paulik János a M. E. L. E. elnöke. Rovás. Közös istentiszteletek. A keresztyén magyarság jogos igényeit fogyatékosán, de armyira-amennyire mégis csak érvényesítő ujabbkori politikai irányzat a protestantizmus javára alig hozott egyebet, mint annak a szép gyakorlatnak a meghonosodását, melyszerint az egész magyarság ünnepi óráiban a nemzet vallási érzelmeinek nemcsak a katholikus, hanem a protestáns egyházak papjai is szószólói lettek. Az együttes ünneplésnek ezen bevezető aktusai, melyek a felekezeti békét s a nemzetnek oly kívánatos eggyéolvadását oly szépen kifejezték, s mellesleg számunkra a régen törvénybe iktatott, de csak papiroson létező vallási egyenlőség hajnalpirkadását is jelentették, a katolikus papság türelmetlenebb részében mint „közös“ istentiszteletek kezdettől fogva recenzust keltettek. Hiába jelentette ki legutóbb — a pusztaszeri eset nemzetgyűlési tárgyalása alkalmával — maga a katolikus kultuszminiszter azt, hogy „az uj egyházjogi kódex sem zárja ki annak a lehetőségét, hogy tekintetbe véve a mi speciális felekezeti viszonyainkat, nemzeti ünnepeinken a felekezetek papjai együttműködhessenek“ ; hiába eszelte ki dr. __ Vass József, a papminiszter, azt a megoldást, hogy jövőben végezze el mindegyik felekezet saját templomában a nemzeti ünnepségek vallási részét“ ; — az „Egyházi Lapok“, mint a katolikus papság szószólója, mindezzel elégedetlen. Szerkesztője szerint még Vass miniszter javaslata is csak egy, „a magyar katolikus egyház történelmi jogainak megcsonkítására hivó propozició“, melynek egy igazi „papi“ lelkületben nem lett volna szabad megszületnie. A minisztereket leckéztető szerkesztő érveléseiben természetesen főleg a katolikus egyház állítólagos „történelmi előjogaira“ támaszkodik, melyek egyike szerint a hivatalos és nemzeti istentiszteleteknek mindig kizárólag katolikusoknak kell lenniök. A protestánsoknak ily ünnepek alkalmával tartott istentisztelete tehát még akkor sem nyerhet „hivatalos és nemzeti“ jelleget, ha az Vass miniszter javaslata szerint a templomban folynék le; mert hát akkor, ha a katolicizmusnak fentemlitett „előjoga* megszüntettetnék, ezt nyomon követhetné egyéb előjogoknak, pl. a koronázási szertartásnak eltörlése s a királyság katolikus jellegének megszüntetése is. Nos, arról, hogy mik azok a bizonyos előjogok, mi az alapjuk s meddig állhatnak még fenn, most nem vitatkozunk; elég lesz reámutatni arra a furcsaságra, hogy a nevezett lap az előjogok részletezése mellett, a „teljes vallásszabadságról“, mint valami meglévő dologról beszél. Miután pedig a „hódításra vágyó protestáns prédikátorok a katolikusoknál ismeretlen mohóságu protestáns államférfiak segítségével“ a közös istentiszteleteknek gyakor- latbavételét már eddig is „alaposan kihasználták“, — a tisztelt szerkesztő még három állítást kockáztat meg. Az egyik az, hogy a közös istentiszteletek gyakorlata gyengíti „a vallási, az erkölcsi, következéskép nemzeti erőt“. Hát bizony ez szomorú dolog volna, ha igaz volna. Csakhogy nem az. Mert legalább is a mi valláserkölcsi erőnket egy-egy misének végighallgatása egyáltalán nem gyengíti; tehát a mi révünkön bizony aligha fog a nemzeti erő megfogyatkozni. Ha pedig a katolikum állana netán olyan gyenge lábon, hogy azt már egy protestáns ima meghallgatása is megingatná, — — — nos, akkor meg azok a bizonyos előjogok, melyekre az „Egyházi Lapok“ oly nagy súlyt helyez, mint nemzeti erőforrások, nagyon is homályos világításba kerülnek. Ami azt a másik merész állítást illeti, hogy a közös istentisztelet a katolikus hitelvek megsértése és az egyházi törvények letiprása, — e tekintetben megnyugtathatjuk a miséző pátereket, mert tudtunkkal soha senki nem kényszeritette s nem is fogja kényszeríteni őket arra, hogy az általuk mélységesen lenézett „prédikátorok“ beszédeit és imáit végighallgassák. S minthogy a mi papjaink ily alkalmakkor nem szokták Luther vagy Kálvin tételeit fejtegetni, a tisztelt klérus talán még meg is köszönhetné azt nekünk, hogy Istenről és Krisztusról magyarul szólunk — a magyarokhoz. De persze a Codex zseniális alkotóinak a
