Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-08-27 / 34-35. szám
6 HVAfJGÉL.IDUSOK UÄPJÄ 1922 tartalmas programmbeszéddel nyitotta meg. Hangsúlyozta azt, hogy egyházunk jelenlegi múló gyengeségében nem teszi meg mindazt, amit tőle a köz elvárhat. Sürgette az erélyes központi vezetést s elodázhatatlannak nyilvánította a kerület püspöki állásának betöltését. Majd bővebben foglalkozott a zsinat sürgős egybe- hivásával, mert meggyőződése szerint az evang. erőknek létérdekünket képező megmozdulását s megújulását csak a zsinattól várhatjuk. A teologiaifakultás kérdésében a pécsi megoldás mellett való változatlan kitartás hive, mert az egyetemmel való szerves kapcsolatot csak úgy látja biztositottnak, ha a teol. fakultás is az egyetem székhelyén fog működni. A nagy tetszéssel fogadott elnöki megnyitó után Kiss István püspökhelyettes terjesztette elő évi jelentését, mely a hitéletnek egészben véve kielégítő mozzanatairól adott számot. A jelentés nyomán a közgyűlés megújította az* egyházkerület elszakított részeiről való fájdalmas megemlékezését; köszönetét mondott mindazoknak, kik a Baltik püspök síremlékének megteremtése körül fáradoztak és arra adakoztak, végül dicséretes egyhangúsággal kimondotta azt, hogy a püspöki állást — melyre okt. 1-ig kell szavazniok a gyülekezeteknek — betölti. A közgyűlés délelőtti tárgyalásait követő diszebéden számos felköszöntő hangzott el, melyek között főleg az egyházkerület illusztris vendégének, Dr. Raffay Sándor püspöknek érdekes külföldi tapasztalatokra támaszkodó s a magyarság önzetlen testvéri összefogását s önmagának megsegítését sürgető beszéde keltett viharos lelkesedést. Nagy tetszést szült Sztranyavszky főispánnak és Dr. Kéler Zoltán felügyelőnek testvéri kézfogása, valamint az ünnepség minden fázisában s a vendéglátásban is részt vett Jeszenszky Kálmán r. k. apátplébánosnak felekezeti békét és egyetértést hirdető felszólalása is. A közgyűlés folytatásáról lapunk következő számában referálunk. iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimmiiiiiimiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii Mi — és a biblia. Luk. 19. 41—48. Ha Jézus ma itt járna köztünk, a magyar nemzet sorsán éppen úgy megindulna, mint ahogyan sirt Jeruzsálem felett. Mert mindazt, a mik nékünk a mi békességünkre valók voltak, a maga idejében mi sem ismertük meg; Isten törvényeitől elfordultunk s az evangélium világosságától pillanatnyilag eivakitva, szemeinket újból a sötétségbe meresztettük. A nehéz napok reánk jöttek. Ellenségeink körülvettek minket s csonka országunkat körülpalánkolva nemzeti önállóságunkat mindenfelől megszorítják. A magyarság letiportan fekszik elleneink lábainál s fiainkat a nélkülözés réme fenyegéti. Hazánk, amely egykor, 400 év előtt, hasonló nehéz időkben imádságnak háza volt, most latrok barlangjává lett s a lelkek templomában csendes vallásos érzések helyett az adok-veszek lármás izgalmai tobzódnak. Nemzetünk legjobbjai kezeiket tördelve várják a napot, melyen ellenségeink nemzeti építményeinket porrá zúzzák; csak egy kicsiny csapatban van még bizakodás, remény egy szebb jövő iránt. Ez a kis csapat mi vagyunk, evangélikusok. Mi, a kik érezzük, tudjuk és valljuk azt, hogy ez a mostani nehéz idő nem más, mint újból csak a nemzet meglátogatásának ideje s ha ezt felismerjük — újból felemelkedhetünk. Segítsünk tehát Jézusnak. Űzzük ki a kufárokat Isten templomából s legyünk mi az a nép, mely Jézuson függ s egyedül reá hallgat. Testét keresztre feszithetik, Jeruzsálem kövei is leomolhatnak, de a nemzet lelke, ha azt az evangélium világa tölti be, örökké élni fog. I. Kor. 15. í—io. Az evangéliumot a nemzet eszébe juttatni — a mi - kötelességünk. Erre kötelez minket származásunk, nevünk, egész valónk. Ha a római keresztyénség Péteré, úgy a mienk Pálé; létjogosultságunk csak addig van, mig szakadatlanul az evangéliumot hirdetjük. Ha pedig hirdetjük, be is veszi azt a nemzet s ha bevette, meg is áll benne. Az nem lehet, hogy a magyar hiába lett volna hívővé. Ezeréves élete, hűsége, kitartása merő istentisztelet. Lesülyedt nem egyszer, de mindig felemelkedett; bukásában sokszor volt nagyobb, mint dicsőségében. Ha tehát most is észretér s megtartja az evangéliumot, mely őt is megtartotta mindezideig, bizonyára üdvözülni is fog. Mert a Krisztus a magyarság bűneiért is meghalt s miután feltámadt, nekünk is meg fog jelenni. A magyar nemzet hitéletét több keresztyén felekezet ápolja. Vannak apostoli egyházak, melyeknek főpásztorai büszkén hivatkoznak arra, hogy elődeik Krisztussal együtt jártak-keltek. És itt vagyunk mi, magyar lutheránusok, kik csonka egyházunk keretében egy későbbi keletű s mégis nagy múltú keresztyénségnek idétlen roncsai vagyunk. A nemzet apostolainak legkisebbike vagyunk s az apostoli névre is méltatlanná váltunk, mert Isten anyaszentegyházát háborgattuk. Háborgattuk, mert nem építettük azt szakadatlanul. Volt idő, melyben csak a temperamentum volt bennünk lutheri; hitünk pedig egyértékü volt a semmivel. Ám mégis elmondhatjuk azt mi is, hogy Istennek hozzánk való kegyelme nem volt hiábavaló. Mert ha igehirdetésünkben koronkint meg is restültünk, egészben véve többet munkálkodtunk, mint azok mindnyájan. Legyünk tehát hálásak Istennek velünk való kegyelméért, mely általunk működött. S legyünk a jövőben apostolok mindannyian, mi evangélikusok, hogy ha a magyarság hitéletét egykor számon kérik t tőlünk — minden evangélikus elmondhassa magáról: „Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok“. iiiiiiiiiiiiiiiiiniHiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimimiiiiiiiiiii v JPitienő. Nyugalomnak drága perce, El ne röppenj, várj még! Homlokomat hadd hűsítse Ez a szellős árnyék. Mimes vásznát teregesse Előttem a rét Is, Figyeljem a kergetőző Aranyos lepkét Is ; Magánosán szállő galanlb Suhogtatván szárnyát, Találgassam : hol keresi, S megleli-e párját? , Nyugalomnak áldott perce! Lebegj még: felettem : Ami csak nyom : terhein, gondom., Mind rád függesztettem. Könnyűi szívvel üldögélek, Puha pázsit székem. Embertelen egyedüllét Oh, ml kedves nékem ! Jönne bár az, ki szivemnek Minden órán drága, Csak nyűg volna, megrabolna Mostan társasága. Nyugalomnak röpke perce! Oda vagy már, érzem, Vállamon az úti podgyász, Állok útra készen. Nézvén messze, ahol ég s föld Karját egybe ölti, Leikemet á megnyugvásnak Enyhülete tölti. Bárha teher: bű, baj, gond is Jár útra valónak, Ad az Isten pihenőt is Földi vándorlónak. Góbi Imre.
