Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-04-16 / 16. szám
6 tí VAflGfíniftUSOK IlÄPdM 1922 nyen húzódik meg. Tűnődöm — meditatiom közepette — hol is hallottam, olvastam, láttam Torkos László nevét? Megújulnak emlékezetemben egyes ifjúkori vallásos estélyek, ott szavaltunk, énekeltünk költeményeket tőle. Csendes, vallásos áhítattal telitett költeményeket. Váratlanul valami láthatatlan kéz szivem kifürkészhetetlen mélységében a bánatnak érzését ébreszti fel. Tekintetem Istenben boldogult édesapám fényképére esik ... S gondolatvilágomban ott vagyok egy csendes falu hiányosan felszerelt iskolájában. Csak gyermekek vannak benn, meg egy szeretetteljes szelidarcu jó tanító. Az én édesapám — akit minden gyermek szeret! A magyarok nagy költőiről beszél. Megtartottam emlékezetemben, mintha most is hallanám: Véssétek lelketekbe: Csengey, Sántha, Torkos — e három nevet, akik még ma is élnek l A láthatlan kéz tovább vezet. Öt gyermek együtt — a legidősebb házánál. Távirat... nincs édesapánk... a leg- szomorubb hir, ami életemben csak érhetett... Sirás... ájulás. . Utazás... Temetés... Bucsuzás... Gyakori látogatása egy akácfás falunak... Ragaszkodó vágy egy hor- padozó sirdomb után... S egy nagy könnycsepp énekes könyvemre esett... Ez felébresztett. Ahová hullott, ezt mondja Torkos László éneke: „Enyhítő balzsamért, Hozzád fohászkodom, S óh égi irgalom, Meghallgattad imám.“ „Az Ur Jézus Krisztus kegyelme áltál hisszük, hogy megtartatunk“ (Csel. könyve 15. n.) — alapján elmondandó beszédem gondolatfüzésében tovább kell mennem ... Bensőmben azonban megérett az elhatározás, hogy minden megtudhatót megtudjak a nagynevű költőről. A nyomozás csak nagyon nehezen ment. Sokakat kellett megkérdeznem, amig biztos tudomásomra jutott, hogy Budapesten, Észter- utca 5. alatt lakik az én énekköltőm. Kellemes volt rám ez is- Bibliai nevű utca. Most már csak alkalmat vártam, hogy felkereshessem a budai kedves oldal ezen napsütéses utcáját, illetőleg hogy láthassam azt, akinek látására olyan nagyon vágyódom Az alkalom is megjött. Egyik intézetben délután megjelenve, az igazgató azzal fogadott, hogy megfeledkezett az ev. vallásu tanulókról. A róm. kát tanulók délelőtt „lelkigyakorlatára mentek s kihirdettette, hogy délután sincs tanítás. Megfeledkezett... Mehetek tovább. Lesz nekem is lelki épülés.’Felkerestem Torkos Lászlót. A Margit-hidnál leszállva a villamosról, emelkedő ut áll előttem. Megyek az érzésem után. Mondják, hogy ez is tud biztos irányt mutatni és helyes helyre vezetni. A szemlőhegyi-utnál bizony megakadtam. Az egyik kertben kis ásókkal virág alá ásnak. Bizalommal fordulok a kertész- kedőkhöz. Pacsirta hangon szeretettel felelnek: a mi zsol- tárosunkat keresi, aki mindig olyan lelkesülten tud beszélni ? Akit kicsi és nagy, mindenki szeret ezen a környéken. Most otthon is találja! A következő utca, jobbra, öt alatt, a harmadik ház! Megtaláltam a vasrácsozott keritésű, a Pesttől elforduló, zöld zsalugaterü, villaszerű házat. Még az utcán levertem lábaimról a port.. s úgy mentem az örökzöldtől szegélyezett utón végig. Csengetésemre hamarosan meg- nyillik az ajtó. Az előszobában takaritóasszonyokat találok. Az öreg ur nagyon szereti a tisztaságot — mintha mondották volna. Majd kérdezik, hogy kit jelentsenek be. Bizony nem rendelkezem névjeggyel, a nevemet sem tudja szegény asszony megtartani. Hát csak mondja, hogy egy lelkész, ki beszélni szeretne vele. Amig az egyik az ajtó mögött eltűnik, a másik elmondja, hogy mennyi itt a könyv, minden szekrény azzal van tele. Ezt meg nem is bírjuk a helyére tenni. Biztatom, csak mondja hová, majd segítek 1 Mire nyillik az ajtó, már a szekrény a helyén is van. Takarítás alatt álló szobákon megyek keresztül. Valóban mindenütt szekrény, mindenütt könyv. Virágos kertre nyíló szobába jutok. Ebben is négy szekrény. A kandallóban hasábfa pattog, mely az áprilisi időben kellemes érzést kelt fel az emberben. Előttem áll a fehérhaju aggastyán. öntudatlanul is az ótestamentumi próféták vonultak fel előttem, vájjon melyikhez hasonlíthatnám ? Akaratlanul is mosoly fakad az ajkamon, hogy láthatom, hogy éppen úgy néz ki, ahogy én azt elképzeltem, az aggkor dacára is fürgén, munkára képesen, a belső nagy szomorúság mellett is, külsőleg vidáman, másokat vigasztalólag. Aki a nagy megpróbáltatásokat is hitbeli erővel hordozza. Az őszinte, mély fájdalmakat is Isten akaratán való megnyugovással viseli el. Éppen olyan, mint aminőnek látatlanul is, magam előti láttam! Villanyfőzőben — beszélgetésünk közben — viz forrására leszek figyelmes. Úgy szeretném néki a teáját én elkészíteni — legillatosabb teával, a legédesebb cukorral, az életet nagyon boldoggá tevő italokkal, aranytálcán nyújtani az életet meghosszabbitó ételekkel s igy táplálni őt, hogy még sokáig lehessen közöttünk, hogy még sok örömben lehessen része, hogy még láthassa nagy reményének megvalósulását: a haza ügyének jobbrafordulását! Figyelmem tárgyát észreveszi s szomorúan csavarja el a villanyégőt. Elmondom neki erősebb hangon, hogy miért jöttem. Felemeli ujjait: még jó a hallásom! Boldogan veszem tudomásul s szinte suttogva mondom el, hogy látni akartam ... hallani a hangját... érinteni a ruháját... megfogni a kezét .. ráborulni a keblére... s úgy hallgatni szivének dobogását, hogy egy egész életre ihletet nyerjek!... Mert én is hazámért, egyházamért akarok élni, hozzá hasonlóan akarok e kettőhöz hűséges lenni... E kettőnek szolgálni!... Múltja felől érdeklődöm. Sopronban, Halléban teológiát végzett. Majd egészen fiatalon az akkor még Deáktéri főgimnázium tanára lett s ugyanannak egy cikluson át e. i. igazgatója Mert akkor igy volt a szokás... A tanári pályán való 15 esztendős működés után kinevezték az állami felső leányiskola tanárává, ott 35 esztendeig nevelte a magyar lányokat. Munkája ott sem volt nehéz... Szeretettel csüngtek rajta tanítványai. Ha felkeresi egy-egy régi tanítványa, jól esik néki, mert — amint mondotta — a hozzánk való ragaszkodás mindig kellemes érzéseket vált ki lelkűnkből! Majd kora felől érdeklődöm. Megmondja. 83 esztendős lesz október 2-án. Hála imádság száll lelkemből, hogy megköszönjem Istennek kegyelmét, hogy ilyen jó erőben, az öregséggel együttjáró megrokkantság, a magával tehetetlen aggság minden jele nélkül találhattam őt meg. Ismét én beszélek. Nem akarom őt a beszéddel kifárasztani. Elmondom, hogy már rügyeznek a fák, jön a tavasz, mennyi bájt rejt magában a természet, mely napok múltán mindig többet és többet fog élvezetünkre nyújtani. Dicsérem a budai hegyek szépségeit. Elmondom, hogy a tavaszi napéjegyenlőséget Dobogókő alatt töltöttem egy atyai barátommal. Beszédem alatt megélénkül tekintete, alig várja, hogy a mondat végére érjek. Már bele is kezdett. A természetet mindig szerette, még a múlt évben is átment a hegyeken keresztül Hüvösvölgybe. Pedig már 82 esztendős voltam — mondotta. És úgy érzem, Isten megengedi, hogy azt a szép utat még néhányszor megtehessem... A mosolygós arc azonban csakhamar szomorú lesz... S beszédét igy folytatja: Ma éppen három hete, hogy elveszítettem a feleségemet!... Látni rajta, hogy Isten akaratában megnyugodva mondja. Mégis elakad a hangja... szeretném vigasztalni, kezemet a kezébe téve elmondani az én fájdalmamat, az én ifjúi veszteségemet... Nem teszem, sebét csak még mélyebbre hasítanám. Az én utam — mondja — most már csak a temetőbe vezet. Feleségem sírja mellé... Az ajak mozog, látom a legfájdalmasabb sírást — kiapadt könnyedényekkel. Magától enyhül a fájdalom. 56 esztendei szeretetteljes családi élet után jött az ásó-kapa által való elváláá. Wilfinger Emilia volt a megboldogult neve. Én úgy kértem az Istent — mondja a nagy költő, az igaz ember — hogy engem szólítson el előbb, hisz 6 évvel én voltam az Öregebb! Isten mást határozott... Majd engedelmet kérek, hogy kérdezősködhessem gyermekei felől. Melegen válaszol, 5 gyermeke van, kedves unokáit nagyon szereti, azok is a jó nagypapát! Elmondja neveiket, foglalkozásaikat. A művészetet kedveli valamennyi; van, aki irogatni is szeret és tud is, sőt színész is akad közöttük. Azután leányairól beszél, azok mindenre kiterjedő, gyöngéd szeretetéről. Nagy büszkeséggel említi Apáthy István nevét, aki az ö veje. A világhírű tudós nevének hallatára ismét csak beborul messze jövendőbe látó szeme- világának a horizontja... Beszél az attrocitásokról, amelyet annak a nagy tudósnak kellett elszenvedni a románoktól. Még most is beteg. Sokat aggódnak miatta. Veje szenvedésében a magyar nemzet szenvedését látja... Amilyen
