Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-04-16 / 16. szám
1922 5 szerkezet; igy esik meg aztán, hogy egységes, harmonikus haladás helyett csak a pufferek törnek, csak a kocsifalak repedeznek, hajlanak s egyvonalu megmozdulás helyett az egybe nem kötött kocsik egymásra zuhannak, egymást törik, rontják, zúzzák. E hasonlat sántíthat, de minden sántasága mellett utoléri az igazságot. A kurzus kereszténysége (sic!) elfeledte, hogy építeni nem lehet malter nélkül, mert a téglák szétesnek a teherpróba idején, ha nincs egybefogó vasszerkezet és nincs összekötő malter. Most minket is elfog a felekezetieskedés kurzusláza. Lutheri karakter kidomborodását sürgeti e nemes lap .Papi clvil"-ről írott -s-a-val jelzett cikke s egyúttal a méltó hálás elismerés hangján adózik a külföldi evangélikus egyház tényezőivel és testületéivel kapcsolatot teremtő és érintkezést fenntartó kivalóságaink iránt. Jó utón vagyunk mi. A legjobb utón. Büszkeség és valami boldogságot icheló önérzet futja be idegünket e honmentö tényekről szóló hírre. Az első nemzetemelő munka ma: a tájékozatlan külföld megoktatása, felvilágosítása. Mi ezt elismerésre méltó hazafisággal végeztük s e munkában észre sem vettük a túltengő felekezetieskedés csipkedéseit. Ki messzenéz, vagy felfelé néz, az é6zre sem veszi a lábára taposást s ki olyan hatalmas munkában áll, mint a mi leromlott, hirében, értékelésében méltatlanul lekicsinylett hazánk ügyének védelme, az tud tűrni, várni, mert van valami boldogság abban, hogy egy jövendő elégtétel reményében minden meg nem értésünk fájdalmára irt, enyhületet találunk. De van itt egy másik, egy egyházi, belterjes feladat, egy gyönyörű munkatér, egy grandiózusán szép hivatás: a keresztyén egység gondolatának ébrentartása. Nekünk a felekezetieskedő kurzusból ki kellene mentenünk a keresztyén egyetemesség apostoli eszméjét. Keveset tehetünk e nagy gondolat érdekében, de a kevés elmulasztása éppen ezért megbocsáthatlan bűn. Mert keveset tehetünk, tehát azt a keveset feltétlenül meg kell tennünk. A türelmesség gondolata kisikkadt a kurzusból, talán benne sem volt, hiszen a liberálizmus fogalma, amely e gondolatnak politikai átminósitése, interdiktum alatt áll. Nekünk ez átok alá vetett eszmét nem szabad cserben hagynunk. Itt térek rá s ezek után térek rá a papi uniformisra. Kell ez az egységes, papi mivoltunkat külsőleg is kifejező ruha, de — ma nem. Csak — ma nem. Mint Augustinus irta confessiones-eiben: .megtérek, Uram. csak még ina nem“. Tudjuk ennek a halasztásnak gazdasági okát. tehát arról szót sem. Lélektani célja világos, tehát arról többet. De még többet kellene szólnom a nyílt faőon-nal, a széles kihajtókával is jelzett világnézet, a megértés és egységesülés elhalványulásáról. Vagy elég arról csak emlitést tennem?... Igen. Ez a papi egyenruha valami mélységből kisíró óhajtás. De csak egy. Van ennek sok testvére is. Beszéljünk azokról is. Bontsuk ki tehát egészen, hogy teljesen szemügyre vehessük. Íme! i A reformátorok zseniális egyéniségek voltak, de nem ' dolgoztak — pszihológiával. Az már egyezkedés lett volna, az már megalkuvás lett volna. Egy ideális, elgondolt uj fejlődés érdekében átok alá vetettek egy egész kialakult intézményéletet, egy egész jól bevált rendszert. Nagy demokratikus velleitásukkal lerombolni akarták a papság hierarchikus, kasztszerü különhelyzetét s lemélyitették a papi életet — mint egy-egy mintaéletet — a hívekéhez. Nivellálni akartak, hogy emeljenek. Megszüntették a különbséget, hogy annál közvetlenebben áradjon át egy-egy igaz lelkészi élet hatása a vulgusz életébe. Most egy négyszázéves (tehát elég bőséges) tapasztalat tanít reá, hogy az emberek nem azok, akiknek a reformátorok feltételezték. A milliók nem lutheri szabású i e*<' bálványok kellenek a népnek, formák, szépségükkel beszélő formák, nehezen érthető, tehát érdekes szimbólumok, jelvények, emblémák, melyek a maguk állandó beszedővel tanítanak, intenek, emelnek. Lutheri értelemben pappá lenni csak egy Luther s egv mélységes tudásu Melanchton tudott. Luther darócruhában is, vagy egy falusi csendes parókia vadszőlővel ár- nyékozott ambitusán is fejedelmekkel vitázó kora szellemi, politikai életébe hatalmas lélekkézzel benyúló bámulatos aktivitású és elpusztíthatatlan energiájú szellemi vezér tudna lenni. De mi az epigonok? Nekünk kell hierarchia, hogy belső forrásokból soványan táplálkozó tekintélyünk valahogy kigömbölyödjék. Ne tagadja senki, van sőt kell lenni nálunk is hierarchiának, papi kiváltságnak, ruházatban is kifejezésre jutó különbségnek. Csakhogy a mi hierarchiánk — s ez nem ellenmondás — bürokratikus: alulról épített. De meg van. Nem igaz. hogy püspökeink primus inter pares sorlelkészek volnának; az élet, a praktikus élet ellene mond ennek, ők főpapok, hatalmas erkölcsi felsőségü fóurak, kik előtt urak veszik le kalapjukat. Nem igaz, hogy ók csak kifelé volnának főrendek, magas méltóságok, befelé pedig egy családfő meleg szeretetével mindeneket magukhoz vonzó, egyenlő elhivottságu paresek. Ne is legyenek. A püspökeink tekintélye, magassága, kiemelkedő és imponáló méltóságossága, a mi erőnk, díszünk: a fejet a törzs tartja, de mégis fej az, tehát fent áll. Avagy nem látjuk-e mint áll a helyzet? Még egy u. n. alespercs, vagy egy körlelkész is mintha magasabb volna egy fél fejjel a többinél. Legalább annak látszik. Az meg egyenesen lecáfolhatatlan tény, hogy a laikusok felé ezek a méltóságok és hierarchikus fokozatok sokkal többet jelentenek, mint azt sejthetnök. Egy Szabolcska Mihály, mint közpap is nagy, egy Szilády Áron, mint öreg kálvinista lelkész is kimagasult, mert a magyar Tudományos Akadémia tagja volt Nekünk is voltak Fabóink, Tessedik- jeink, Körenjeink, Thébuszaink, kik maguk szaktudományosságával vág)' hatalmas szociális és lelkipásztori ténykedésükkel — minden külső hierarchikus fok és uniformis nélkül is — nagyok voltak De ma e belső, hatalmas jótétekkel megáldott kitűnőségek nem teremnek minden parókián, mert a legelméiyedóbb tudományos éj szépirodalmi, avagy publicisztikai tevékenység sem jelent annyit, ha csak köztudomású sikerek nem koszoruzzák, mint p. o. szerénynek mondott alesperesi titulus, a belső értékek mellett vagy azok pótlására szükség van egyházi rendfokozatra. Hány talentumos lelkészünk ereje morzsolódik el a kanapépCrökben, mert kiemelő, megtisztelő hierarchikus fokozat nélkül nem bir olyan tekintéllyel, mint aminőre szüksége volna — egyháza érdekében is. Ha rajtam állana, egész határozottsággal kívánnám nemcsak a papi egységes omátust, a papi uniformis civilruházkodást, de a rangjelzésnek az északi evangélikus egyházakban divatos meghonosítását is. Az a bizonyos egyenlőség, az a bizonyos paritás angyaloknak jó lehet, de nekünk embereknek, külsőségek, tormák között élő s testben járó embereknek kellenek a lelkesítő, kiemelő, megjutalmazó különbségi jelvények, sőt... A fegyelem, mely — mint egyesek állítják — olyan laza nálunk s amelyet oly nagyon kötnek reánk a felettes hatóságaink, mindaddig nem lesz begyökeresedve a lelkűnkbe, mig az a paritás és egyenlőség — mint irreális fantóm — itt fog kisértő szavával szédíteni ... Tudok olyan esetet is, midőn egy ref. lelkész külön kérvényt nyújtott be egyházmegyéjéhez, hogy engedtessék meg neki a „nagytiszteletü“ cim használata, mert városi állomáshelyén erre a maga és gyülekezete érdekében szüksége volna. Elutasították. Neki a „tiszteletes“ cim dukált. Tableau! Latiatuc feleym, mic vogmuc... Duszik L(jjos iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiimiiiiimtiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiii Torkos Lászlónál. Böjti istentisztelethez éneket válogatva, megragadja telkemet a Dunántúli Énekeskönyv 193. számú éneke:-Édes üdvözítőm * Oh mily megrenditön Hat kínod reám. Elborul az ég is. És ajkadról mégis Áldás kél csupán. Áldod ellenségeidet, Kik keresztre feszítettek, Könyörögsz érettek.“ Az ének alatt megtalálom a szerző nevét is. SzeréSVANCkfiülKUßOK LiAPüA
