Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-04-16 / 16. szám
4 HVAflQElil^USOK HAPJA 1922 gondolatával megbarátkoznak s beérik azzal, hogy az ősök hitének alkotásait az élettelenné vált egyházi szervezeteket konzerválják. Vannak azonban és pedig szép számmal, fehérruhás ifjak, kik már a feltámadásról tesznek bizonyságot s a nagypénteki levertséget egy uj örökélttí keresztyén jövőnek örömérzetével felejtetik el. Rajtunk áll, hogy mint erős meggyőződésű evangélikusok a feltámadt Krisztus keresésére siessünk. Mert vájjon miért támadt volna fel, ha nem azért, hogy megkeressen, bátorítson és igazoljon minket. Minket, akik soha sem tendáltunk az áldozatokat bemutató Jeruzsálem felé, minket, akik ott ültünk mindig az Ő lábainál a kicsiny Galileában s az ő ajkát lesve beértük az Isten igéjével. Minket, kik már megszületésünkkel a jézusi erők feltámadásáról tettünk bizonyságot s akik őseink százados vértanusá- gában Krisztus keresztjének minden kinját végig szenvedtük. Ne féljünk tehát semmitől. Feledjük a magyar Lutheránia múló nagypéntekjét; feledjük a sírboltot, melyben már egyházunk tetemét véltük látni; fogadjunk szót a fehérruhás ifjúnak és menjünk fel a mi Galileánkba. Mert lám Ő már is oda siet, mert tudja azt, hogy ott találja tanítványait: ott találja az evangélium bajnokait, kik hirdetik, mert hiszik, rendületlenül hiszik azt, hogy Krisztus feltámadt s a magyar keresztyénségben is élni fog mindörökké. IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIHIIIIIIIIII llllllllllllllllllllllllllllllllllll Evangélikus ifjúság. Sartorius Ernő, a keresztyén ifjúsági egyesületek világszövetségének főtitkára a múlt hónapokat Magyar- országon töltötte s Megyercsy Béla ref. lelkésznek, a hazai egyleti szövetség titkárának kíséretében hosszabb körutat tett. Sartorius a meglátogatott ifjúsági egyletek körében hat hét alatt 67 előadást és bibliai órát tartott s a közép- iskolás ifjakon kívül az iparostanoncokat és a cserkész- csapatokat is meglátogatta. A nagyközönségnek tartott előadásaiban hangsúlyozta a kér. ifjúsági egyesületek feladatát, mely nem más, mint segíteni a fiatalembereknek abban, hogy keresztyén jellemekké fejlődhessenek. Az ifjúságnak tartott előadásait pedig az első M. 1. E. megalakulásának történeti ismertetésével vezette be és a Williams György bibliaolvasó- és imádkozó-társaságából megalakult első egyesületnek erkölcsnemesitő hatását, a mozgalom gyors elterjedését s a világszövetséget megalapozó u. n. párisi alapnak lényegét vázolta. bearanyozza a nagy Mindenséget, melynek minden atomjából az Isten szól hozzánk ... Leeresztette kezét, hangja elhalkult: — Micsoda a hulló akácszirom? A susogó orgonafürt? Azt mondják rá: virág! És mi a virág? Anyag. És mi az anyag? Ennek is adtak nevet a tudósok. Elnevezni eltudják, de végeredményében nem tudják, hogy mindez micsoda? Maga az Alkotó!... A kutatás, tűnődés végén, ahol Végtelenbe szédül* a véges emberi agyvelő, egyedül Ö van: az Isten!... Rám nézett: — Hiszed e? — Hiszem! Tovább beszélt, hévvel, mint az égre törő napsugárlángok. — A nagy Mindenség: Templom, amelyben egy igazi hatalom van: a végtelen Isten... S az ember, aki mindenhatónak érzi ugyan magát; csak valamivel különb, mint a többi csuszó-mászó féregtársa. Az embernek épp úgy, mint akármelyik féregnek csak egy célja lehet, bár mindenki másként jelöli meg: az Isten!... A nap mindfeljebb nyitogatta lángszemét, hogy sugáraranyát szétöntse a kincsetszomjazó földre. Barátom hangja egyre halkult, majd beleveszett a természet pompáját köszöntő madárdalba. Lassú lépésekkel megindultunk hazafelé, belekanyarodtunk az Életbe, a Reggelbe. A Naphegy alatt kedves, ébredező utcákon át vitt az utunk. A Csend-utca villaszerű házainak nyitott ablakaiban az éjszaka nyugalmától derűs arcú leányok itatgat- ták virágaikat. A festő minden ablakba bekukkantott és A papi civilről.«. És egyébről, ami összefügg, szinte egybe van varrva a papi uniformis gondolatával. Érdekes (ezzel ugyan nem sokat mondok, mert az élet mindig érdekes), hogy a „kurzus“, melyről első rá- gondolásnál azt hittük, hogy az valami kunjungáló, egybefogó hatású lesz, most az ateista nihilizmussal szemben a pozitív hit nagy kincseinek s közöttük annak lélekformáló, embernemesitő, kedélytisztitó hatalmának megvédése s e hatalomnak aktiv erővé fejlesztésére szövetkeztek a pozitív hitü lelkek, mondom: a kurzus egészen más eredményt termelt, mint amelyre számított. Kitermelte, sőt kiélezte a keresztyén felekezeti differenciákat. Ezért — ha ez vétség volna — azokat a zászló-1 egyéniségeket érhetné a vád, kik egy-egy keresztyén felekezet élén állva, a maguk pajzsszineivel, a maguk felekezeti öntudatosságával futtatják be az örök keresztyén gondolatokat. Lényeget feledve, formát emelnek ki. Az ősi forrás, az evangélium helyett a történet lett hitszabályzó tekintéllyé. Bangha-Zadravecz katolicizmust sürget, de az ő katolicizmusok nem az egyházi atyák elmélyedő, rendszerező, már- tiriumságosan elvhű s egyben derült szemlélődéssel az égbe mélyedt tekintetű katolicizmusa, hanem az ellen- reformáció dühös és stílustalan zelotizmusa, mely elvakultan áttipor egyetemes érdekeken, vagdalkozik vérrel elfutott, meghályogositott szemeinek látásvesztése folytán a vele egy arcvonalon állók feje felé is s a nagy birkózási lendületben rátapos a mi keresztyénségünk minden megértő, elszenvedő ttfrelmessége mellett is elevenül ép felekezeti érzékenységünkre. Ravasz-Sebestyén kálvinizmusa pedig megint az a pánkálvinizmus, melybe belefullad az egyetemes keresztyén öntudat, a keresztyén szélesebb horizontú életnézet s belekereteződik Kálvin János tulon-tul kitágított, át- és áteszményitett egyéniségének kontúrjaiba. Ez a kál- vinizmus már a türelmetlen antiliberálizmus s mint ilyen egy értékes reformációi gondolatot — a más vélemény gavallér meghallgatását és elfogulatlan megnézését — halványít el. Politikailag is érvényesülést sürgetnek Sebes- tyénék, kik a Kálvin által bevezetett s az ó-testamentomi theokraciának másolataként tekintett genfi „protestáns hie- rarchiaMéléről tervezgetnek. Mindez mit jelent? Azt, hogy a keresztény kurzus egy vonat, melyben ugyan egy sínen mozognak a kocsik, de hiányzik az összekötés, hiányzik a waggon-kapcsoló jókedvvel beköszönt. Szívesen viszonozták: kecsesen haj- lodoztak a huncutkás-fürtü, fátyollal átkötött leányfejek: — Jó reggelt! Ezen a tájon mindenki ismerte a hajnalba szerelmes, bohém festőt, aki sohasem festett semmit és a fáradt mosolyu irót, aki sohasem irt semmit. Mert vannak olyanok, akik bár sohasem alkotnak, mégis művészek... A Csend-utca végén elváltunk s estig rendszerint nem láttam barátomat. Hanem alkonyattájt mindig előkerült. Egy májusvégi délutánon — a Budaörsi-uton hullt az akác és suttogott, a szobámban Tél volt és a képráma mesélt — a rendesnél korábban jött. íróasztalomnál ültem éppen, amikor szokása szerint kopogtatás nélkül nyitott ajtót. Hangjából idegesség érzett ki: — Már megint ott gunyasztasz?! — Látod. — Eh, mit?! Temesd el már végre... — De ha nem halt meg! A halottak, akik a temetőben vannak, nem fájnak úgy néha, mint akik élnek és mégis meghaltak... — El lehet őket is temetni. Jöjj csak velem! Felálltam; kalapért, botért nyúltam. — Mehetünk. — Előbb öltözz át. — Minek? A Márványmenyasszonyba vagy a Zöldfába igy is igen jó lesz. — Most nem oda megyünk. Látogatóba a Csend- utcába, egy igen kedves családhoz. Ahol azok az ezüstösre lehelt hybrid-rózsák nyílnak a ház előtt... (Folytatjuk.)
