Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-01-01 / 1. szám
2 EVflflGÉMKUSOK LiÄPJÄ 1922 A protestáns ifjúság és a nemzeti egység. Irta és az Országos Protestáns Diáknagygyülésen felolvasta: Zsilinszky Endre. Nem hiszem, hogy túloznék, ha azt mondom, hogy az a belső erőátcsoportosulás, amely immár harmadik éve forr a magyar lelkekben, gyökeres- ségében is, jelentőségében is nagyobbszerű, mint az 1820-as—30-as—40 es évek nagy átalakulása volt. Átfogó történelmi horizontba foglalni azt, ami még csak most történik, vagy épp történni fog, vajmi nehéz dolog s mi még csak a kezdetén vagyunk egy uj korszaknak. Az uj korszak körvonalait még inkább csak sejtjük, mint ismerjük. Annyit azonban világosan látunk már most, hogy ami Európában a háború során végbement, nemcsak a régi — egyensúlyra alapított — világpolitikai rendszer összeomlását jelenti, nemcsak belső nemzetközi átgruppirozódás nemzetek és államok között, hanem ennek az átalakulásnak során megrendültek az egész emberi művelődés alapvető életformái is. Ha pár szóval akarnám jellemezni azt, ami az európai társadalmi berendezkedésben a háború kitörése óta történt, azt mondanám: eresztékében rendült meg a liberális kapitalizmus. Sőt belsőleg megbukott. Megbukott nem a forradalmárok elgondolása szerint, hogy utána máról holnapra vadonatúj gazdasági rendnek kell elkövetkeznie, hanem abban az értelemben, hogy már kiégett belőle az az életerő, amely ki tudná küszöbölni az emberi társadalom életéből á felhalmozódott rengeteg méreganyagot, gyógyulást tudna hozni és uj fejlődési fok felé tudná vinni az emberiséget. A liberális kapitalizmus, mely a francia forradalom politikai szabadságjogain s a gazdasági élet szabadversenyén építette fel a háború előtti társadalmat, jó száz esztendeig betöltötte történelmi rendeltetését. Magyarországon ugyan legkevésbbé, mert sehol sem ütköztek ki eredendő bűnei annyira, mint nálunk és egészben véve sehoi nem fajult el úgy, mint itt. * Ami egy negyedszázad óta történik Magyar- országon, politikában és gazdasági életben, az mind magában hordja a nemzeti bukás csiráját. Még Németországban ismerte fel a német lelkiismeret és egészséges ösztön legelőbb a liberalizmus bajait és terelte az állami életet erősen militárista, a társadalmi életet erősen szociális irányba: a mai szerencsétlen Németország ma is ebből a felhalmozódott roppant erkölcsi tőkéből éli át mostani hét szűk esztendejét. Mi ilyen erkölcsi tőkét nem gyűjtöttünk, ami nemzeti bukásunk összeesik egy teljes belső elzülléssel: ezért borzalmasabb a mi katasztrófánk minden más népénél. De ezért állunk nehezebb és nagyobb feladatok előtt is, mint minden más népe Európának. És ezért állnak előttünk szinte végtelen lehetőségek. Mikor az októberi forradalom után a harctérről haza vetődtem, megfogyott legénységünkkel, az az érzésem volt heteken keresztül, hogy elkövetkezett a végítélet. Az a kínos, nyomasztó érzés gyötört éjjel-nappal, mint egyszer gyermekkoromban teljes napfogyatkozáskor, mikor mondhatatlanul gyászos árnyékba vonta felhőtlen kék égen a napot egy sötét korong és kísérteties fakó fényt bocsátott a földre: gyermeklelkem ösztönszerüen megremegett, féltvén az élet forrását, a napot. Minden elveszett, dobolta szüntelenül egy belső hang, amikor látnom kellett sok nehéz háborús esztendő férfiteljesitményei, férfiszenvedései és férfidicsösége után lezüllött népem legaljának és a borzadályos idegenek legalábbvaló söpredékének undok kavargását. Mindenütt ott, ahol azelőtt becsületes magyaroké volt a tett, parancsszó és engedelmeskedés. Nincsen a jó ezer esztendős magyar történelemnek förtelmesebb napja, mint 1918. október hó 31-ike, melyen elesett ami dicsőséges nagy hősünk, sárkány ölő György lovagja egy veszendő kornak: Tisza István. Nincsen nagyobb nemzeti gyalázatunk ezer év óta, mint ez a nap. Soha, sem azelőtt, sem azóta, sem a bolsevizmus kitörése napján, sem a vörös- terror elől való bujdosásom alatt, sem a vörösök fogságában egy percre sem éreztem azt a végtelen ürességet, céltalanságot, hiábavalóságot, azt a vanitatum vanitast, mint a katona- szökevények, a hadtápvitézek, felmentett semmirekellők, züllött újságírók, kacsalábu galileisták forradalma után. Menekültem harctéri emlékeimhez és vissza, vissza a boldog gyermekkorba, rakosgatva könyveimet, írásaimat, leveleimet és iskolai füzeteimet. Egyszer a kezembe akadt Defoe Robinsonja. Kezdtem olvasni unottan, valahol a közepén, de lassan belemelegedtem, majd valóságban nyeltem a nemes költészetét és drága gyermekkori emlékek e karácsonyfaillatos édességeit. S egyszerre a béke és remény érzése szállott rám, úgy éreztem, hogy egy jótékony kéz leszedett a kétségbeesés jégsziklájáról és fagyos kezeimnél fogva meleg szobába vezetett, ahol ott állott gyermekkorunk karácsonyfája. Amint Robinson, a könnyelmű és kalandos fiatalember a magányos szigetre vetődve reáeszmélt, hogy élni kell, visszhang támadt a szivemben: igen élni kell. Mikor Robinson reáeszmélt arra, hogy dolgozni kell, mert különben éhen vesz, ez is visszhangot vert szivemben: igen dolgozni kell. S amint verejtékes munkával megfaragja első ásóját, megkapálja sovány barázdáit, elveti a pár kósza buzaszemet, éreztem: igen ez az élet útja. Robinsonnal együtt csiholtam az első tüzet, vele örültem az első szegényes aratásnak, vele örültem az első kenyérnek és Pénteknek az első felebarátnak és munkatársnak. Az én szivembe is visszaköltözött a napfény és mosoly, mikor lassan a kicsi magányos sziget betelepült emberrel, állattal, a munka és jó lelkiismeret derűjével. Úgy éreztem ösztöneim legmélyén, hogy Robinson példázza legjobban a mi magyar sorsunkat, mert ime kicsi szigetté zsugorodott a mi szép nagy Magyarországunk, körülötte pedig az ellenséges dühöngő tenger, amely fogva tart, éheztet, fojtogat s melynek öleléséből egyelőre nincsen szabadulás. De élni kell, mindent újra kell kezdeni legelőiről. Vagy legalább majdnem mindent. (Folytatása következik.)
