Evangélikus Népiskola, 1944

1944 / 2. szám - Kántori rovat

67

— Mert itt az a szokás. Az egyik a magáé lesz, a másik az enyém — mondja a papom.

De a templomig is eléneklek egy verset az 556. énekből. A templom előtt leteszik a koporsót, csak a legközelebbi családtagok maradnak kint a koporsónál, a többiek bemennek a templomba. Felbúg az orgona komor színekre szorított hangja. Aztán meghallgatjuk a lelkész búcsúztatóját. Szép sorjában elsorolja, hogy mik voltak a megboldogult földi érdemei s hogy mit izén fiának, menyének, körösztkomájának s a többieknek. Az egész szertartásnak talán ez a legmegindítóbb része. Akire sor kerül, veszi a zsebkendőjét s törölgeti könnyeit.

Megint az utcára kerülünk. Énekelünk kitartóan s dagasztjuk a sarat. A köves út a falu végéig tart, onnan még vagy 300 méternyire lehet a temető. Egy-két percnyi út száraz időben, de most nagyon hosszúnak tűnik. Közben hátra-hátranézünk, hogv ne maradjanak el messzire tőlünk a vivők, akik óvatosan mernek mozogni a síkos sárban. De nem történik semmi baj. Kiérünk a temetőbe. Leállítják Szent Mihály lovait, ráteszik a koporsót, a keresztről le- oldozzák a kendőket.

A halott testvérnénje kiáltoz:

— Eresszetek oda, hadd fogom meg a koporsót! — De közrefogják a többiek és hátrahúzzák.

De bele kell kezdenem az utolsó énekbe. Az előbbit Esz-dúrban énekeltem, ezt D-dúrban kellene, de magas lesz, lejebb transzponálom s megpróbálom G-n kezdeni. Vájjon sikerül-e az átváltás? „Lelkem fel égbe száll a porból“ — kezdem s az eddigi sikerek alapján megnövekedett önbizalommal égész nagyszerűen megv a belekezdés. Csak az énekszöveget nem találom megfelelőnek . . . Hol van itt a por? Legfeliebb lesz maid egy nyári temetés alkalmával akkora, hogy majd a porról alkotott véleményemet kell módosítani.

Négy verset eléneklünk s aztán elindulunk haza. Mielőtt elindultam a temetésre, jól megraktam az öreg cserépkályhát. Megigazítom a tüzet s megmelengetem gémberedett ujjaimat. A hangom is berekedt, a torkom kezd fájni. Nem csoda, nem szoktam ilyen erővel énekelni s ilyen időben, szabadban . . .

Kopogtatnak s nagy lábtörlés közepette bejön az elhú.nvt testvérnénje, aki a sírnál is a koporsót akarta megfogni. A kezében ott van a kendő, mely a kereszten függött, szemei veresek a sírástól. Megáll a küszöbön.

— Dehogy is piszkítom be a szobáját, tanító úr! — szabadkozik.

— Ugyan már! Az én csizmám sem különb — és szomorú pillantásokat vetek a kölcsönkapott csizmára, az átázott felöltőmre.

Végül mégis bemerészkedik. Leül a kályha mellé.

— Elhoztam ezt a kendőt, mert hát tudja, tanító úr, nálunk az a szokás, hogy még lánykorában mindenki megszövi ezt a kendőt. A magáét is, meg az uráét is. Aztán ilyen szomorú esetben kerül csak elő — mondja — s veszi elő zsebkendőjét.

Szép szokás — jegyzem meg, hogy mondjak valamit.

— Meg azt is köszönöm, hogy olyan gyönyörűségesen énekelt' feláll s megfogja a kezemet. Hogv aranyozza meg az Isten minden szavát — hálálkodik.