Evangélikus Népiskola, 1944
1944 / 2. szám - Kántori rovat
68 — Ugyan, kötelességem volt. " " ; — De ilyen leikéből énekelni! Mindenki monHta, hogy. hiszen gyerek még s máris milyen hangja van. Kicsit nyelek a „gyerek“ szóra, de a dicséretre gondolatban vállon veregetem magamat. Kinek nem esik jól az elismerés? — Meg aztán azt is meg akarom még mondani a tanitó úrnak, hogy az előbbeni tanító úr is ebből az udvarból temetett legelőször. Az én kis unokámat temette. — Ejnye, de sajnálom! Higgye el, hogy jobb szerettem volna, ha élhetett volna még néhány esztendőt szegény Törek néni. — Ezt igazán szívemből mondtam, mert legkevesebb egy órai ernyedetlen munkába kerül, amíg visszavarázsolom eredeti állapotába a kölcsönkért csizmákat. De már indul is az öreg néni. — Isten áldja meg ezért a nagy szívességért! — hálálkodik megint. Hagyom hálálkodni s nem szakítom félbe, mert így előbb befejezi. De nini! Most jut eszembe, hogy nekem ezért a temetésért 50, azaz ötven fillér is jár, melyet igazán megszolgáltam. Nem sok a mai világban — ezerkilencszázharmincat írtunk akkoron — de hát ez is valami. — Mondanék valamit én is, de ne nehezteljen ám meg érte. — Jaj, dehogy is neheztelek, Isten mentsen! — s kérdően néz rám. — Elfelejtet: valamit. . . — Ej, lelkem, tanító úr, dehogy is felejtettem el, dehogy, csak .... — Ugye, még nem volt’ otthon a temetésről? — kérdezem, nehogy félremagyarázza szavaimat. — Még nem. Most jöttem a tisztelendő úrtól. Az is mondta, hogy 50 fillér járna a tanító úrnak a temetésért. De mondtam is neki, hogy: Ugye, tisztelendő úr, megér a mi tanító urunk éneke egy pengőt is, olyan szépen énekelt. Ő is azt mondta, hogy megér bizony. At is hozom rövidesen, tanító úr. Kezet fog velem ismét, kikísérem. Utána csendes lesz a ház. melynek én vagyok egyedüli lakója. Csendes fohászom töri meg csak a nagy csendét: — Hasonló temetésektől ments meg engem, Uram! . . . * Azóta 13 keserves év telt el s mindegyik kevesebbet adott, amennyit elvitt: reményből, egészségből, örömből. . . Mindennek az ára két-három-négy, sőt tízszeresére emelkedett, csak a temetésért járó stóla annyi ma is, mint régente. Igaz, hogy mostani állomáshelyemen valamivel többet kapok, hiszen itt felnőtt temetésért 60 fillér jár. viszont gyermek temetésért csak 30 fillér. (1930-ban 50 fillérért 10 tojást lehetett kapni, ma 1.20—1.50 P 1 tojás ára!) ... De itt meg nincsenek azok a háziszőttes kendők s a mai textilszegény világban annak nagyobb becse van bárminél is. Tudom, hogy nem mindenütt ez a helyzet, de gondolom, hogv sok helyen hasonló, vagy talán ennél rosszabb is. Tisztelettel kérdem: Nem lehetne ezen segíteni?
