Evangélikus Népiskola, 1944
1944 / 2. szám - Műhelyünkből - Kuszák István: A naini ifjú
59 egy megtört, gyászruhás asszony lépkedett. (Az édesanya.) Időnként felemeli tekintetét a koporsóra és hangosan felzokog: „Egyetlen fiam! Itt hagysz engem te is! Egyedül maradtam! Nincs már férjem! Nincs gyermekem! Jaj nekem szegény özvegynek!“ Mit mondhattak neki ilyenkor azok, akik mellette voltak? (Ne sírj, jó asszony! Nyugodj meg sorsodban!) Vájjon megnyugodott ő ettől a vigasztalástól? (—) Nem bizony! Ellenkezőleg: minél jobban vigasztalták s minél inkább törölgették az arcán végiggördülő könnyeket, annál jobban rázta a zokogás. Eszébe jutott minden, ami jó volt, míg élt a fia. Az, hogyan segített neki munkájában, ahogyan vigyázott rá, ahogyan ápolta, mikor beteg volt, ahogyan átadta neki a keresetét: „Itt van édesanyám a kenyérre való! Ne búsuljon, míg én dolgozni tudok, nem fog szükséget látni.“ Igen, ez mind eszébe jutott, amikor vigasztalták azok, akik szintén szerették az Ö egyetlen, jó fiát és aki most ott fekszik a fekete, gyászos koporsóban. — Csoda, hogy meg nem szakadt szegény asszonynak a szíve! 3. így támolygott a koporsó után ki a város kapuján, amikor Jézus és kísérői is odaértek. Itt láthatjátok azt, amikor összetalálkozott a két menet — mondom és kiteszem a képet. (A tanulók nézegetik és összefüggés nélkül elmondják, amit azon látnak. Beszédjüket figyelem, majd így irányítom a képről való olvasást: Mit csinál Jézus? (Megállítja a halottvivőket. Azok csodálkozva néznek Jézusra. Mit akar tőlük ez az idegen? Temetési menetet nem szokás megállítani útjában. Egymásra tekintenek. Tétováznak. Aztán meglátják az idegen szemében a mélységes szomorúságot. Ilyen igaz, őszinte részvétet még nem láttak ember szemében. Leteszik a koporsót és várnak. A gyászos özvegy is csodálkozva és értelmetlenül néz a különös idegenre. Jézus most odalép őhozzá. Mélységes szánalommal tekint reá. Szól hozzá. (Azt mondja: Ne sírj!) O, ezt már nagyon sokan mondták az özvegynek ezen a szomorú úton. De ilyen meleg, vigasztaló hangon még nem hallotta senkitől. Érzi, hogy itt valami.egészen különös, csodálatos dolognak kell történni. A szívében bizalom ébred a jóságos tekintetű idegen iránt Felszáradnak a könnyei, testét nem rázza már a zokogás. Figyeli minden mozdulatát. Jézus felemeli a koporsó fedelét. Ránéz a halottra. Mond is valamit. (Ifjú, mondom néked, kel fel!) Azt is tudjátok, hogy mi történt a következő pillanatban. (A halott felült és beszélt.) Mit mondhatott? (Édesanyám, mi történt velem?) Hát az édesanya? (Édes, egyetlen, drága fiam, hát élsz!) A sokaság? (Szinte kővé meredt a csodálkozástól. Ilyen még sohasem láttak. Sokan zokogtak, amikor látták, hogy milyen boldogan öleli egymást az édesanya és a fiú. Aztán Jézusra tekintettek. Nem tudom mit tettek, de azt gondolom, hogy mindketten odaborultak Jézus lábaihoz, simogatták, csókolgatták a ruháját, így köszönték meg, hogy őket olyan boldoggá tette. Hát a többiek? (Azt mondogatták: Nagy próféta támadt közöttünk és az Isten meglátogatta az ő népét.) Igen, ha nem is tudták biztosan, de érezték, hogy az Isten Megváltót, Szabadítót küldött a földre. d) A történetet mégegyszer összefüggően elmondom, illetőleg eimondatom.
