Evangélikus Népiskola, 1944
1944 / 4. szám - Kántori rovat - Énekköltészet az apostoli időszakban
115 Amikor az őskeresztyének Isten országát kezdték a földön terjeszteni, nemcsak a hitélet megnyilatkozásaiban, de az örökszép keresésében is a Lélek láthatatlan munkájára helyezték a hangsúlyt. Ezek az igék: „Isten Lélek, és akik imádják, Lélekben kell hogy imádják“, „ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába“, „ami testtől született, test az, ami Lélektől született, lélek az“, „a Lélek megelevenít“, „Isten országa nem e világból való“ . . ., a művészet számára is átformálták a lelket. A költő a hivő lélekkel együtt a láthatatlan világ felé fordult. A sok üldöztetés, melyen az első keresztyének mentek keresztül, még jobban hozzájárult ahhoz, hogy földöntúli létben keressék életük célját. A másik összekötő kapocs az ó- és új testamento mi szellem között Jézusnak azon tanítása: „Nem jöttem, hogy a törvényt eltöröljem, hanem hogy betöltsem.“ Természetszerű folyamat volt, hogy az Ótestámentommal örökségképen átszálljon a régiek énekköltészete, vallásos zenéj'e. Igaz, hogy az evangéliumokban egyetlen egy adatot sem találunk, amely azt igazolná, hogy Jézus éneklésre, vagy Istennek hangszerekkel való dicsőítésére buzdította volrtá követőit. Arra sem találunk adatot, hogy gyógyításai, csodatettei alkalmával a hívek énekléssel dicsőítették volna a Megváltót. Amikor bevonult Jeruzsálembe, hozsannát kiáltott a tömeg. Szinte természetesnek vennők, hogy a hozsanna-kiáltásokba belevegyült a tömegnek dicshimnusza. Vagy amikor a pusztában csodás hatalmával kielégítette a sokaságot, azt képzelnők, hogy a tömeg, mint Izrael népe egykor a Veres-tengeren való átkelése után, hatalmas, váltakozó éneklésükkel fejezik ki örömüket és hálájukat Jézussal szemben. Az evangélisták azonban minderről nem tesznek említést. Amikor Jézus Jairus házában a sípolókat meglátta, semmit sem mondott, vájjon helyénvalónak tartotta-e a halottaknak hangszeres zenével való temetését. Hogy az éneknek, zenének az evangéliumok elbeszéléseiben nem jutott olyan fontos szerep, mint az Ótestámentomban, hitünk szempontjából köny- nyen érthető. A Megváltó megjelenése, istenfiúságának kisugárzása, kinyilatkoztatása természetszerűen hozta magával, hogy körülötte minden ajak elnémuljon s minden lélek egyedül az ő beszédjét hallgassa. Van azonban egy szentírási adatunk, amely amellett szól, hogy Jézus is híve volt a vallásos éneklésnek. Szenvedése történetében ugyanis olvassuk, hogy amikor elköltötték a húsvéti bárányt, „dicséretet énekelvén, kimentek az Olajfák-hegyéré.“ (Máté 26:30.) Ez az egy adat elég. Jézus ezzel a példájával örök időkre megszentelte az egyházi éneklésünket, zsoltárainkat. Ebből következtethető, hogy Jézus akkor sem vetette meg az éneklést, amikor résztvett a zsinagógában, vagy a jeruzsálemi templomban tartott istentiszteleten, vagy amikor magános helyen imádkozott tanítványaival. Természetes, hogy a tanítványok Jézus halála után, követve Mesterük példáját, éneklésben kerestek vigasztalást lelkűknek, majd a mennybemenetel után átplántálták a zsoltáréneklést pogány földre. Az átültetett virág sértetlenül megtartotta eredeti színét, üdeségét, életképességét. Csak a talaj, melyből táperőt szívott magába a
