Evangélikus Népiskola, 1943
1943 / 1. szám - Egyesületi élet - hivatalos rész - Az Országos Evangélikus Tanítóegyesület 1942. évi titkári jelentése
16 a kunyhókban, palotákban . . . falvakban, városokban . . . madárdalos mezőkön, zakatoló gyárakban ... a terhek és szenvedések elviselésében megmutatkozó lelki felkészültségben. Ennek a hadszíntérnek vezérkari tisztjei mi vagyunk: magyar tanítók. Jegyezzük fel a mai rendkívüli idők tanulságait s majdan legyen ez útmutatónk a jövőre is! Ma, szinte nyitott ablakon át tekinthetünk be népünk leikébe. Az orvosi tudomány — különösen a sebészet — évszázadokon át nem fejlődött annyit, mint az elmúlt világháború néhány esztendejében... A történelemtanító, nemzetnevelő is, a háborúban, vészt rejtegető időkben győződhetik meg arról, hogy hasznos munkát végzett-e a magyar ugaron s mik a teendői. Falum szélén van egy sekélyvizű, iszapos medrű tó. Amolyan egyszerű, de terjedelmes víztároló medence. Sima tükrében karcsú jegenyék, suta füzek tetszelegnek. Olykor a hunyó nap is — rákönyökölve a messze kéklő hegyek peremére — belekacsint s mig ezerszínű sugárecsetjével tündéri mezbe öltözteti, az emberi szem önfeledten pihen meg a pompás látványon. Ki hinné el mindezt e „szépséges" tóról akkor, amikor vihar szánt végig rajta?! A játszi szellő incselkedését még csak állja, de az orkán egy-kettőre íenekestől felforgatja, kristálytiszta színét haragos iszapossá változtatja. A lenn ülő szemét nyomban a felszínre kerül, a korbácsütések folytán szennyes habok táncolnak rajta és sodródnak. . . sodródnak a parttalan partokra. Mindez miért van így?! . . . Hiányzik itt a mélység! Az ember, avagy összesítve, az emberiség szíve-lelke is tóhoz hasonlatos. Békés, csendes időkben — külemre — úgy, ahogy, mind egyforma, a vészt, vihart azonban csak a mély vizek állják, azoknak még haragvása is fenséges . . . gyönyörködtet, tehát hasznos. A történelemtanítónak, nemzetnevelőnek . . . nekünk, hivatásszerű kötelességünk, hogy a ránkbízott szíveket kimélyítsük s a hit virágai mellett a haza- szeretet maradandó lángjával telítsük meg. Szemünk előtt a bizonyság, mily nagy szükség van erre! A nemzetünk testén élősködő idegen faj bűnös űzelmeíröl, lélekrombolá- sairól, a szebb magyar jövő sírásóiról nem beszélek itt. de ökölbe szorul a kezem, ha íágondolok, hogyan akarták ellopni e telhetetlen kalmárok a magyar nótát, a magyar táncot, a magyar irodalmat-művészetet és sok drága kincsünket, helyébe ültetve a néger muzsikát, kannibál táncokat, magyar lelkiséget kigúnyoló filmet, züllesztő „kabarét" s megannyi nemzetközi zöldséget, hogy szétzúzva a keresztyén magyar gondolatvilágot, ebek harmincadjára juttassák a keresztre feszített Csonka-Hazát! Láthatjuk azonban azt is, hogy fajtánkat, ezt a jobb sorsa hivatott népet (sok tekintetben a fenti tapadó sár miatt!) emberebb emberré, magyarabb magyarrá kell nevelnünk! Vihar szánt felettünk. A kavargó áradatban temérdek drágagyöngy csillan meg, de felszínre került a szemét, a szenny is. Nem baj!-A gyöngy, súlyánál fogva, újra megül a mélyen, de hisszük, hogy a salakot örökre továbbsodorja majd az ár. Tegyünk mérlegre mindenkit! Válasszuk ki a kétkedőket, megalkuvásra hajlókat, konkolyhintőket, békétlenkedőket, jegyezzük fel az árúhalmozókat, rejtegetőket, az egyénimádókat, az ellenségeink felé hunyorgató eltévelyedet- teket! Javítsunk a szó meggyőző erejével ott, ahol lehet. És ahol nem lehet?! . . . E kérdésre a feleletet hallgatóimra bízom! A „két kulacs" kisértő csábítása (jobbágy-nemes, kuruc-labanc, osztrákmagyar, úr és paraszt, munkás és szellemiség, egy lábam itt, a másik ott és a többi) ez a hétfejű sárkány, a ránk virradt új magyar ezredévben elvesztette hatalmát. — Széchenyi intése („A magyarnak, hogy valami legyen Európában, egyedül magyarnak kell lennie") megvalósulás felé közeleg. Beteljesedés előtt áll a költő szava: „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért”! Évszázadok magvetése kalászba zsendült. . . aratás előtt állunk! Szebb jövőnk ígérete honvédségünk ütőerejében, legfelsőbb Hadurunk böl- cseségében, vezetőink törhetetlen akaratában van letéve. Feltétlen fegyelmet, verejtékező munkát, áldozatos odaadást követel ma a Haza mindenkitől, de elsősorban tölünk, magyar tanítóktól. Nem kétséges, hogy: Amint nem adhat vallás-erkölcsi nevelést az a pap, sőt világi egyén sem, aki a Szentháromság egy örök Úristennek nem hűséges gyermeke, akit szívének minden megrez-
