Evangélikus Népiskola, 1942

1942 / 4. szám - Kántori rovat - Protestáns énekkari irodalmunk

96

lennie, mert hiába vannak kiváló egyházi énekkaraink, ha nincs mit énekelniök, de mit érne egymagában a legértékesebb karművek tömege is, ha nem volnának énekkarok, amelyek elénekeljék?

Hogy a témám túlságosan ki ne szélesedjék, ezért a jelen alkalommal csupán az egyik előfeltételről, az énekkari irodalomról kívánok egyet-mást elmondani.

A többszólamú protestáns egyházi karének múltja hazánkban elsősorban az iskoláinkhoz fűződik. A besztercebányai evang. gimnázium szabályzata már a XVI. század végén motettaéneklést és harmonikus éneket említ, A szatmári ref. főtanodába 1742-ben vezette be a „hármóniás” éneklést a külföldi főiskolákon járt Bardóc Pál. Debrecenben 1743-ban adta ki Maróthi György „A Sóltároknak Négyes Nótáji”-t. 1744-ben említés tétetik a nagykőrösi tanulók „összhangzatos” zsoltárénekléséről. Kolozsvárott az 1746., vagy 1747. évtől kezdődően volt ,,cantus harmonicus”. A sárospataki diákok 1752 óta összhangzatosan is éneklik a zsoltárokat. A székelyudvarhelyi kollégiumban 1753-ban már négyszólamú kórus énekel zsoltárokat. Kúnszentmiklóson 1770, Miskolcon 1785 az első évszám, mely a többszólamú ref. egyházi éneklést jelzi. És így tovább.

Hogy a besztercebányai evang. gimnáziumban miféle motettákat és miféle harmonikus énekeket énekelhettek az 1570-es években, azt nem tudjuk, de aligha lehettek ezek magyar karénekek, mert ennek semmi nyomát sem lehet találni. S mikor 1743-ban Maróthi közreadja a zsoltárokat, akkor is csak a szöveg magyar, a zenei letét azonban Goudimeltől ered. A magyar szerzésű protestáns egyházi karénekirodalom első nyomai Sárospatakon maradtak fenn (a Kulcsár-melodiáriumban, 1762 körül), még pedig temetési karénekek formájában. Ez az irodalom azonban még sokáig csupán kézírásos jellegű, tehát az elterjedési köre nagyjából akkora, amekkora az iskola kultúrhatásának a területe. Nagyobb jelentőségűvé csak akkor kezd válni, amikor már nyomtatott formát vesz fel. Ezen a téren az első jelentős kezdeményezés érdeme Debrecené és ott is id. Szotyori Nagy Károlyé, akinek itt két művét kell említenem: „Templomi Karénekes Könyv, erdélyországi ev. ref. egyház számára” (1848), valamint „Templomi és halotti karénekes könyv, magyarországi reformátusok számára” (1859). Evangélikus részről Sopron nyitja meg a sort: Kapi Gyula képezdei igazgató 1886-ban bocsátja ki először „Pálmaágak” cím alatt egyházi karénekeit, majd később „Magyar Éneklőkar” címmel férfikari és „Vallásos karénekek vegyeskarra” címmel vegyeskari gyűjteményt szerkesztett. Ezalatt megérkezik annak is az ideje, hogy vallásos karénekeket folyóirat- szérűén, rendszeres időközökben adjanak ki. Ezt Sárospatak kezdi 1905-ben „Református Zeneközlöny”, majd 1906-tól, az evangélikusokkal együtt „Protestáns Zeneközlöny” címmel; szerkesztője Föve- nyessy Bertalan sárospataki ref. kántor volt. Sajnos, vállalkozása az 1911. évvel megszűnt.

Énekkari irodalmunknak ez a korszaka még nem találta meg a saját hangját. Még át- meg átszövi a dalárdazás idegenszerű és kül- sőséges színezete, de már jóval többet jelent, mint a régi sárospataki kéziratoknak primitív és mégis bonyolult kórustechnikája, de egy-