Evangélikus Népiskola, 1941
1941 / 6. szám - Műhelyünkből
140 Reggel, amint belépek a tanterembe, a gyerekek zsibongása mintha süketebb lenne. Végigpillantok a sorokon s megáll szemem egy üres helyen, a kis Róza helyén. A gyerekek nem tudják, miért hiányzik. A kis Szabó Mari csak annyit tud róla, hogy tegnap igen köhögött, édesanyja herbateát főzött neki. Valószínű beteg — találgatják. Megkezdődik az iskolai munka, de vontatottan halad tovább. Mintha a levegő nyomasztóan megnehezült volna. Tíz órakor a kis Róza édesanyja belép az iskolába. Sírva panaszolja, hogy a gyerek nagy beteg. Igen nagy láza van, gyakran félrebeszél. Reggel meg sírt, hogy most ő nem jöhet iskolába. Kihozattuk neki a doktort. Tüdő- és mellhártyagyulladást mondott. Alig pihegett, mégis azon zaklatott a kincsem, hogy jöjjek el, kérdezzem meg a tanító úrtól a leckét, mert nem akar elmaradni a tanulásban. Hiába mondtam neki, hogy úgy sem tudsz most tanulni. Azt mondta, majd édesanyám olvassa a leckét, én meg hallgatom, közben megtanulom. Az írás-leckét is tessék megmutatni. Ö ugyan most nem tud írni, de tudni szeretné, a lelkem, hogy mit írnak a többiek. — Vigyázzanak Rózára — mondtam az asszonynak, aki egy kissé megnyugodva elment. A tanteremben néma csend van. Tükrös lesz a szemem a kötelességteljesítésnek e megható példája láttán. Ez a kis liliomszál még a betegágyán is híven gondol a kötelességeire. A szegény zsellérház kis gyermekéről, erről az angyallélekről meg lehetne mintázni a jóságot. Talán ilyenekre gondolt Üdvözítőnk, mikor azt mondta: „Bizony mondom néktek, ha ilyenek nem lesztek...“ Behunyom a szemem, előttem áll gondolatban a kis Róza. Ez a kisgyermek nőttön-nő, már nagyobb lesz nálam, mert naggyá teszi őt a kötelességteljesítés. Ügy nézek fel reá, mint a kötelességteljesítés mintaképére. * * * Mikor belépek az iskolába, a zaj hullámai elcsendesednek. Minden gyermek szeme rámtekint, csak kettőé nem. Az egyik a padraborulva hangtalanul zokog, a másik behúzott nyakkal, leszegett fejjel, mélyen a padba süllyedve ül. A többi gyermek szemében izgalom ül s az arcokon látom, hogy történt valami. Ügy is lett. Magam elé hívom a két gyereket. Úgy állnak előttem, szemben egymással, mint vádló és vádlott. Egymásra sem néznek. Legnagyobb meglepetésemre a kis Róza a vádlott, ez a tisztalelkű kis virágszirom, akit minden pajtása szeretettel vesz körül, csak egy nem. Ügy áll előttem ez a meggyötört kis jószág, mint a jégesőtől megvert, megkínzott kis madár. Sírástól megduzzadt szemeiből még most is patakzik a könny, keze még most is remeg a feléje hajított gúnyszavaktól. Juliska a vádló, a kis Róza szomszédja. Megkezdődik a kihallgatás. Nehezen vallanak, helyettük a többi gyermek beszél leg- legtöbbször. A kis Róza — nehogy árulkodónak bélyegezzék majd a gyerekek —, enyhíteni igyekszik a támadást. Látszik, hogy nem akarja Juliska kárát, aki viszont konokul hallgat bűnösségének tudatában. Ez a szegény gyerek csupa duzzogás, konok hallgatás, sőt a szeméből még most is éles gyűlölet villan ki. A padban ülő
