Evangélikus Népiskola, 1940
1940 / 9. szám - Grieszhaber Endre Henrik: Tanév elején
234 A legtöbb gyermek érzi és önmagában átéli az iskola munkájának nagy fontosságát és azért nem egykedvűen, hanem gondterhelten lépi át az iskola szent hajlékát. Változatos, szinte káprázatos színjátékot mutat az iskolába igyekvő gyermekhad. Kipirulton, az örömtől és boldogságtól sugárzó arccal vegyülnek el egymás között az »öregek«, akik már sokszor voltak itten, akiknek az iskola nem újdonság már. De boldogság a tanítónak is ezt a gyermekhadat figyelni. És különösen megfigyelni az új jövevényt, aki első ízbén lépi át az iskola, a tanterem küszöbét. Ki tudná szóban kifejezni az érzelmek ezerféle játékát, melyek az ilyen apró emberek lelkében egymást űzik. hajtják? Az öröm és boldogság, a gond és félelem szorongó érzése váltogatja egymást. Van, akinek a kis szivecskéje a megszokott ütemben dobog. Mintha semmi sem történt volna. Mintha mindig ide járt volna és mintha a tanító bácsi egy kedves, régi jó ismerőse volna, valósággal gyermeki játszópajtása. Ragyogó arccal, derűs mosollyal csinálja a tanító bácsi előtt azt a kis bókot, melyre az édesanyja oktatta és nevelte. És ha lehetne, talán még egy fokkal boldogabb is lenne, mikor a kedves tanító bácsija szeretettel és barátságos mosollyal simogatja meg kipirult arcocskáját. Ez a gyermek magában hordja az iskolai eredményes oktatás és nevelés minden alaplehetőségeit. Nagyon természetes, itt nem arra a gyermekre gondolunk, amilyen ma igen sok van, aki fölényes gőggel, pökhendiséggel, valósággal szemtelenséggel lafatyol és fitogtatja »tudományát«. Hanem gondolunk arra az úgynevezett jólnevelt gyermekre, aki szerény és mégis a megengedett határig barátságos, bizalmas azzal szemben, aki ezentúl lelki édesatyja ieend. Találkozunk azonban (különösen faluhelyen) az új jövevények között olyanokkal, akiknek szivecskéje rendetlenül kalimpál, amikor először lépnek az iskolába és a tanító bácsi színe e!é kerülnek. Az ilyen szegény gyermek egész arckifejezésén, minden mozdulatán meglátszik a bizalmatlanság, a félelem szorongó érzése. Bizonytalan minden mozdulata, ideges a nézése. Szegény párája nem találja helyét sehol sem, fejét hol erre, hol meg arra fordítja. Ez az a bizonyos gyermek, akit szóíogadatiansága és rakon- cátlansága alkalmával mindig azzal ijesztgettek, hogy majd bezár téged a tanító úr, ha egyszer iskolába mégy7. .. Az iskolát tehát rettenetes helynek, börtönnek képzeli. És ez az a bizonyos szerencsétlen gyrermek, akinek minden csíntalansága után azt mondták otthon: Várj csak! Majd ellátja a tanító ú.r a bajodat... Majd így7 lesz... Majd úgy lesz...! Majd ülsz te nyugodtan, mozdulatlanul, ha egyszer iskolába mégy7, te nyugtalan, haszontalan (és egyéb leírhatatlan jelzőkkel ellátott) kölyök ... Hegy ennek a helytelen beállításnak mi a szomorú következménye, ha,4d világítsam meg a következő megtörtént esettel. Nem egyedülálló,, mert meggyőződésem szerint más és más alakban mindenhol előfordul, hol az iskola és a tanító a szülők kezében helytelen fegyelmi eszköz. Megnyitottuk a tanévet. Istentisztelet után a szülők behozzák az első ízben feljárókat. Az egyik marcona fiút az anyja hozza.
