Evangélikus Népiskola, 1939
1939 / 12. szám - Műhelyünkből
419 egyháztörténet anyaga összefüggőleg mutat rá Isten vezetésére.« — Dr. Raffay Sándor 1906-ban megjelent módszertana a következőket írja: »Az egyháztörténet tanítása lehetőleg, a szereplő személyek életrajza formájában történjék.« — Ezzel szemben az 1910-ben megjelent vallástani utasítás így rendelkezik: »... a tanterv is tekintettel van, tehát a tanításban is folytonosan tekintettel kell lennünk az események láncolatos menetére és pragmatikus összefüggésre.« A fenti idézetekben két álláspont jut kifejezésre: két egymással homlokegyenest ellenkező vélemény. Nem lehet azonnal dönteni, mert nagy horderejű kérdésről van szó. Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a nehéz kérdést. — Szele módszertana az életrajzi alakot azért választja, mert ő az egyháztörténeti személyiségeknek »vallásteremtő« (?) erőt tulajdonít, azaz a feldolgozás által vonzó, megragadó követésre méltó, hitébresztő, szemléletek nyújtását várja tőlük. Most tekintsünk el az ő helytelen felfogásának részletes okfejtéssel való megdöntésétől s cáfolattal vegyük röviden Dr. Imre Lajos szavait: »Minden történetben nem az ember, hanem az Isten a tulajdonképpeni cselekvő személy.« Kérdezhetnők: mit mond az Utasítás? Sajnos, semmit. Az anyag és annak elrendezése azonban beszél erről a kérdésről és, ha olvasni akarunk belőle. Bár az anyag már természeténél fogva sem dönthet sem az egyik, sem a másik álláspont mellett, mégis nyilvánvalónak látszik, hogy inkább az életrajzon alapuló tanítást tartják helyesebbnek a tanterv alkotói. Csak néhány címet sorolok fel s máris világosnak látszik ez az elgondolás: Az apostolok: Saul. Pál. Magyar reformátorok. A reformáció ügyét szolgáló fejedelmek. Ne vonjuk még le a végső következtetést. Menjünk át megegyező esetet keresve, a nemzeti történet terére. Ott a III—IV. o. beszéd- és értelemgyakorlati anyagában dolgozzuk fel életrajzokban hazánk történetét. Az V—VI. o.-ban összefüggő történetet tanítunk. Az 1 egyháztörténetet ugyanezen osztályokban tanítjuk. Nyilvánvaló, hogy ez a helyzet az összefüggő tanítást tenné itt is kívánatossá. Az életrajzon alapuló egyháztörténeti tanítást csak az indokolhatná, hogy itt nincs meg az a megalapozás, ami megvan a nemzeti történetnél. Ebből azt a következtetést vonhatnánk le, hogy valahol hiba van. Mégpedig a tantervben. A beszéd- és ért. gyakorlatok anyagába evangélikus jellegű rész gyanánt fel kel' lett volna venni néhány egyháztörténeti személyiség tárgyalását megalapozó anyagnak, hogy ne kelljen az V—VI. o. egyháztörténeténél az életrajzon alapuló tanítás kissé veszedelmes vágányára tévednünk. Nézzük most közelebbről: mit jelent az életrajzon alapuló egyháztörténeti tanítás. Már Szele meghatározásából, aki »vallásteremtő« (?) személyiségekről ír, kitűnik, hogy ez azt jelenti és jelentené, hogy [egyháztörténeti jellemrajzokat adva: emberi nagyságokat, követésre méltó példákat, eszményképeket, mondhatnám, bátványokat állíthatnánk tanulóink elé. Ezekben azonban minden esetben a gyarló, esendő, sőt megvetendő embert fogja majd később látni, mihelyt történelmi tudása akár olvasmányai révén, akár bármi i módon bővülni fog. Számolnunk kell ugyanis a ma
