Evangélikus Népiskola, 1938
1938 / 10. szám - Egyesületi élet – hivatalos rész
356 tegyük gyakorlati, közvetlen módon a gyermekek sajátjává és akkor majd elérjük, hogy a gyermekek, majdan felnőttek, szívesen megtanulják és beszélik a magyar nyelvet. A helyzet ma az, hogy nagyon sok olyan szót kénytelen a gyermek a különféle tantárgyakkal kapcsolatban befogadni, amelynek gyakorlati célja nincsen, mivel azokat a mindennapi életben és embertársaival való érintkezésében sohasem fogja használni. Tehát feleslegesen megterheljük kis agyát és azért ezeket a szavakat az agy egy-kettőre ki fogja vetni. Viszont sok olyan szó fog hiányozni, amire a gyermeknek is, de a felnőttnek is nagy szüksége volna hétköznapi érintkezésben. Gyönyörűen hangzik tehát, hogy ezentúl két nyelven folyik a kisebbségi iskolákban a tanítás, de nagy aggodalommal nézünk a dolgoknak elébe, mert nagyon félünk, hogy ennek a nehéz viszonyok közt élő és dolgozó tanítóság a legnagyobb erőfeszítéssel sem tud úgy megfelelni, ahogyan azt legjobb lelkiismerete szerint szeretné. A reformírásról most sok szó esik, mintegy a közérdeklődés középpontjába jutott ez a kérdés a Néptanítók Lapjában felvetett vita kapcsán. Mindnyájan érezzük, hogy főleg a fonomimika feltalálása, a számolás- és fogalmazástanításban az utóbbi évtizedben elért újítások után az írástanítás megreformálása a legsürgősebb tennivalónk. Még minden forr ebben a kérdésben, de a kialakulás útja már világosan látszik. A N. L.-ban megjelent hozzászólások, főleg Tóth István, dr. Beyer Edéné és Jovica I. Sándor cikkei után világosan mutatják, hogy Luttort nem igazolja az élet. Az ő megoldása középiskolába való díszírás, és nem felel meg az elemi fokon álló gyermek készségének. Ezek szerint nem a Luttor-féle módszer- és betűalakoké a jövő, sem nem az eddig használatos kaligrafikus írásmódé, hanem a kettő között álló olyan megoldásé, amely magában foglalja mindkettőnek előnyeit és egy könnyebb móddal, tetszetősebb, álló betűalakokkal, fonalírás megoldással éri el a célt. Ehhez a megoldáshoz legközelebb áll a Ludván Sándor kartársunk által szerkesztett „ritmikus írás“, amely mellőzi a nyomtatott betűk rajzolását, megtartja a fonalírás alaptételét, a folyamatosságot vonalvezetésben, nem torzítja el a betűket és nem árnyékol. Az írást a legtermészetesebb életmegnyilvénulásból, a ritmusból származtatja, és ezért ritmikus írásnak nevezi. Mi evangélikus tanítók mindenben a tárgyilagos reformok mellett álltunk, most se kössük le magunkat egy olyan írásmód mellett, melyet nem igazol az élet. Várjuk meg türelemmel a kialakulást és azután döntsünk ebben a kérdésben. Ezzel kapcsolatban ezúttal is rámutatunk a VKM.-nek 108.231/ 1938. sz. rendelkezésére, mely kötelezővé teszi a most következő iskolai évtől kezdve a szabványosított füzetek használatát. Célszerű volna, ha az egyetemes egyház a Luther Társaság útján végrehajtaná 1936. évi 52, sz. határozatát és a törvényes rendelkezéseknek figyelembevételével elkészítené a szabványosított füzeteket, de úgy, hogy az evangélikus jelleg kidomborodjék. Ha ezek a füzetek rendelke
