Evangélikus Népiskola, 1938
1938 / 8-9. szám - Benedek Vince: Emlékezés egy elfeledett vérbeli muzsikus-pedagógusra és "ezermesterre"
312 nőhetne rajta. Igaz, hogy nem is született arra, hogy azt a kacér dámát, amit Szerencsének hívnak, hajszolni tudta volna. Nevét több gyönyörű magyar nóta hirdeti. Van egy különösen szép dala, aminek verse is, dala is igazi költői alkotás (alább rátérünk még). Sajnálatos, hogy sok szép eredeti nótájának kézirata elkallódott, csak azok maradtak meg néhány példányban, amelyek nyomtatásban láttak napvilágot. Leitner Ferenc soproni lakos, nyug. polg. isk. igazgató, Magyarország legbuzgóbb nótagyüjtőjének birtokában is találhatók tudtommal példányok. Mellesleg megjegyzem, hogy Leitner Ferencnek van ma a legnagyobb nótagyüjteménye Magyarországon, amely páratlan a maga nemében. Bolla Gábor Farkas Miskával, Bihari János unokájával, a híres győri cigányprímással, szoros érintkezésben volt, akinek „Ida csárdását“ átírta zongorára. Ennek a kézirata birtokomban volt, de sajnálatomra eltévedt. Több győri cigánybandát avatott be Bolla Gábor a kottaírás és olvasás rejtelmeibe, amiért a győri cigánysoron nagy népszerűségnek örvendett. Általa összhangosított egyházi énekek gyűjteményével is megajándékozott, de ennek is nyomaveszett. Bolla Gábor Győrött született, hol apja, Bolla Mihály, a győri evangélikus elemi népiskola tanítója volt 1830-tól 1867-ig. Fiát a tanítói pályára szánta. Mint végzett tanító Szendén, Kispécen, Ger- geliben működött. Nyugtalan természete állandóan a változatosságot szerette. A helyhezkötöttséget egyáltalán nem tűrte. Mintha csak Fáraó ivadéka lett volna : könnyelmű, gondot megvető, vidám és hanyag, aki előtt semmiféle tekintély sem számított és aki semmiféle elterjedt áltatános szokásnak alá nem vetette magát. Szabadröptű madárként élt. Kortársai úgy ismerték, mint a könnyelműek köny- nyelműjét. Sok mókás cselekedet fűződik nevéhez, amelyekkel mindig derűs hangulatot kelteit azokban a társaságokban, ahol megfordult. Különc volt; különcködése külsejéről is lerítt. Hónaljig érő hajat és hosszú, lengő körszakállt viselt. Szépen ívelt homloka alatt, leányos finomságú arcán szép, búzavirág színű szemek mosolyogtak. Aki rátekintett, abban első pillanatra az az érzés támadt, hogy ebben a szokatlan alakban a magyarság művészi lelke lakik. Az ő korában Dunántúl, különösen Felsődunántúl, alig volt olyan zongorát tartó úriház, amelyben, mint zongorahangoló, meg nem fordult volna. A különféle hitközségek orgonáit is állandóan ő hangolta és javította szerte Dunántúlon. Épp azért nem volt olyan tanítói ház, ahol nem ismerték volna. Modora megnyerő volt. Amint betette valahová a lábát, azonnal házibarátként bántak vele. Meghittebb családoknál ilyen minőségben heteket töltött. Boldogult jó apámnál kisebb-nagyobb időközökben állandó vendég volt. Izig-vérig magyar volt, gondolkodásában és zenei alkotásaiban is. Állandóan csizmát, magyar nadrágot, magyar zsinorozású kabátot viselt. Még az ételek között is a magyaros ételeket szerette. Kedves eledele az öregszemű magyar bab volt, amelyet ő „magyar gesztenyének“ keresztelt. Ahova ismerős helyre betette a lábát, első kérdése az volt - kaphat-e magyar gesztenyét? Sokoldalú tehetség, „ezermester“ volt. Játszott kitűnően a zongorán. Bámulatos volt különösen a magyar nóták cigányos modorban
