Evangélikus Népiskola, 1938
1938 / 1. szám - Egyesületi élet – hivatalos rész
24 síteni, fel kell javítani, hogy a világnézetek mai rettenetes tusakodásaiban helyt tudjanak állani. A lelkipásztori hivatásnak már ősidők óta megvan a maga életerős gyökérzete a társadalom humuszos talajában. A mi tanítói hivatásunkat eddig az illetékesek és nem illetékesek csak terméketlen homokkal övezték, és itt-ott egy kis váilveregetéssel, leereszkedő, nyájas mosollyal öntözték. Ritkán kaphattuk azt, amit hivatásunk, magasabbrendű tanítói munkánk méltán megérdemelt volna. Csak egy szomorú esetet említek, amit azóta nem tudok lelkemből kitörölni. Evekkel ezelőtt résztvettem egy idegen községbeli leventezászló avatási ünnepségein. Minden, amit élveztünk, amit láttunk, amiben gyönyörködhettünk, az minden, de minden az illető tanítótestvérünknek a verejtékes munkája volt. A leventéket ő oktatta, a dalárdát is ő vezette, az ifjúsági egyesületeknek is ő volt az egyik lelkes közvitéze. Az egész ünnepélyt ő gondozta, előkészítette, levezette sfb. És a végén ? A fehér asztalnál mindenkire volt toaszt, csak a közvitéz tanítótestvéremre nem emelte senki poharát! . . . Igaz, hogy úgy négyszemközt majd mindenki meggratulálta, dehát talán mégis róla is megemlékezhettek volna azok, akik erre illetékesek lettek volna hivatali állásuknál fogva. Mi tanítók talán elsősorban tartozunk azok közé, akik hivatásuk teljesítését hivatásszeretetből végzik anélkül, hogy ezért külön érdemrendet várnánk. Ismerve azonban a mai modern kor különös kórságát, melynél fogva mindennek megadja a maga tisztes formáját, hogy úgy mondjam, etikettjét, mi is kénytelenek vagyunk ehhez szabni igényeinket, hogy a rohanó kor tisztes társadalmának a szekeréről valahogyan le ne maradjunk. Hangsúlyozom, nem is annyira magunkért, hanem hivatásunk és munkánk minél tökéletesebb ellátása kedvéért. Éppen ezért mi ezt a várható fokozottabb megbecsülést elsősorban tanítói hivatásunk és tanítói munkánk öregbítésének szánjuk. Önmagunkat is csak eszköznek, kik által a Mindenható az Ö kiválasztottja elgondolása szerint a tanítói hivatást és tanítói munkát az eddiginél magasabb piedesztálra akarja emelni. Ez egyházi, nemzeti, társadalmi, így egyformán közügy. Tehát elsősorban közérdek. Elismerjük, lehet és van benne személyi öncéluság is. Hiszen érthető, a köríratban foglaltak tanítói személyeknek is szólnak. Kérdjük azonban, hol van az az ember, akire nem hatna megnyugvással és boldog érzéssel, ha lelkiismeretes munkásságát legalább erkölcsi formában honorálják ? Hiszen az ilyen elismerés új erőt, szent lelkesedést, új indítást adhat további munkánkhoz. Felfokozhatja, felbiztathatja munkakészségünket, amikor úgy érezzük, hogy jó úton haladunk és szinte önmagunkat biztatgatjuk: csak tovább, csak még feljebb a megkezdett jó úton, fel, fel egészen a legszédítőbb magasságokig 1 Amit dr. Kapi Béla püspök urunk Ö nagyméltósága most a tanítói hivatás és tanítói munka hatályosabb megbecsülése érdekében tett, csak nálunk tanítóknál újszerű. Minden társadalmi osztálynál