Evangélikus Népiskola, 1937

1937 / 2. szám - Fuchs János: A tanítóság mai társadalmi helyzete és feladatai

45 is lehetne vitatkozni, különösen, ha azt vesszük figyelembe, hogy az újabb iskolapedagógiai elgondolások, a körzeti és egyéb iskolavizs­gálók egyéni felfogása és módszerértelmezése sokszor dilemma elé állítja az oktatót, hogy egyes módszerek közlése tekintetében milyen álláspontot foglaljon el. Különösen nehéz ez akkor, ha esetleg ellent­mondást nem tűrő felettesei más és más szempont szerint bírálják el tevékenységét és hivatalos munkáját. De ha e szempontból ki is van szolgáltatva a különféle iskolafelügyelők önkényének és munká­jának minősítése esetlegességektől függ is, mégis a módszeres kiin­dulási alapjához csak azok a direktívák lehetnek normaadók, melye­ket az iskolából magával hozott. Ha csak ezt a — s minden kétsé­get kizárólag elsőrendűen fontos — szempontot vesszük is figyelembe, kell, hogy ember legyen a talpán az a tanító, aki a követelmények­nek teljes mértékben meg akar felelni. Ámde vannak a tanitóságnak egyéb társadalmi irányú kötele­zettségei is. Ezek is élesen kihangsúlyozott kötelességek, melyeknek felettes, irányító fórumai is méltán elvárják a tanítóság lelki odaadá­sának a teljességét! Mindenekelőtt és felett elsőként jelentkezik nagyobb igényével az egyház és elvárja a tanítótól, hogy necsak kötelességszerűen és kényszerből üljön pl. a kántorkartársaival az orgona mellett s esetleg rossz példaadásból, a másutt erre időt szakítani nem tudó, napi politika eseményeit tárgyalja meg vagy keresztrejtvényeket fejtsen a sokszor talán kissé unalmas vagy horribile dictu, már ismert prédi­káció alatt. Az egyházi berkekben ma erős ébredési áramlatok zúg­nak a nemrég még csendes vizek felől és az egyház méltán elvárja, hogy egyik elsőrendű reprezentánsa adjon visszhangot szavaiban, tetteiben és példaadásában azoknak az elveknek átvételéről és elfo­gadásáról, amelyek önmagunkban, befelé hatolva igyekeznek ezt a förtelmesen önző világot megreformálni és újjáalakítani. Kétségtelen, hogy a világnézetek forrongó kohójában ez a legértékesebb felszínre- kerülő idea, mely verhetetlenül gyűr maga alá minden más világbol­dogító eszmét s az egyház kétségtelenül helyes utakon jár, ha az énlelkűség visszataszító torzójával szemben az önzetlenség társadalmi és nemzetfenntartó erőit akarja piedesztálra segíteni. Az élet egész vonalán helyesen hangsúlyozott elv a megértésnek és szeretetnek, az újjászületésnek és életreformnak hangoztatása. Az egyház ezt az elvét a maga embereiben, igazán hívő, megtért, imádkozó és evan- géliom szerint élő egyéniségek kiformálásával akarja megmutatni. Meleg szeretettel keresi tehát a tanítóban, mint elsőrendű munkásá­ban azt az embert, aki ezeket az elveket innerválja és felveszi a küzdelmet önmagával, környezetével és le tudja győzni az őt kör­nyező világ minden nyomorúságát és kísértését. S ha az egyház meghagyja, sőt reábízza a tanítóra a hitoktatást, ezzel mintegy bele­vonja sacrosanct műhelyébe és szabad kezet enged neki arra, hogy gyülekezeti életének legszentebb letéteményesét, a gyermeki lelket formálja, izzítsa és hevítse a vallásos és hívő élet azon formaszép­ségei felé, amelyek a serdülő emberből az újjászületett, hitvalló ember egyéniségét kialakítják. A hitoktatás hívő életre való nevelésének nagy, szent és nehéz feladata tehát a tanító kezében van. Ez kétségtelenül

Next

/
Oldalképek
Tartalom