Evangélikus Népiskola, 1937
1937 / 1. szám - Szollár Irén: Norvégiai utazásom
13 vize most oly csekély, hogy látni a medrében levő köveket s elgyönyörködünk, amint kőről-kőre csobban a napsugártól csillogó vize. Közben pedig várromok integetnek felénk. Lipótvár, melynek falait a gályarabok építették. S szinte látjuk a nehéz munkában verejtékező hithőseinket a vár falain. Csák Máté vára a régi dicsőség maradványa. Strecsnó vára. Majd ismét egy másik magas sziklán, mint egy hatalmas fellegvár. Kanyargós, hol tágas, hol szűk völgyben a nyári verőfényben fürdik e vidék. Teljes boldogsággal gyönyörködnénk e romantikus vidékben, ha eszünkbe nem jutna, hogy Szobnál már elhagytuk a trianoni határt s ez a föld most nem a miénk. Majd a Kárpátok hegykoszorúját megtörő Jablonkai hágón át Csehországba érünk. Itt már nem tudunk úgy gyönyörködni. Igaz, hogy nem is olyan csodaszép e vidék. Pár órai út után elérjük a cseh-német határállomást, Bochumint. Itt hosszabb ideig áll a vonatunk, mert nagy vámvizsgálat következik. De ez is megtörtént s indulunk tovább. Most már német földön járunk. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy az egyik utitársunk nincs velünk. Vájjon hol lehet? Csak nem maradt le? Találgatjuk. De megnyugszunk abban, valakivel bizonyosan egy másik kocsiban beszélget, mert e rövid út alatt kitapasztaltuk, hogy szeret idegenekkel beszélgetni. De ez a feltevésünk nem vált be, mert amint a legközelebbi állomáson megállunk és nézegetünk kifelé az ablakon, egy másik vonat fut be mellettünk s arról ki száll át hozzánk, mint ő. Tehát mégis lemaradt, de szerencsére rögtön indult utánunk egy másik gyorsvonat s így elért bennünket. Ez volt az utazásunk első kellemetlensége, mely azonban jól végződött. Amint ezt a kis kalandot tárgyaljuk, észre sem vesszük, hogy már alkonyodik, sőt már be is esteledett. Késő este van már, mikor befut vonatunk a berlini állomás hatalmas csarnokába. Itt leszállunk, hogy egy kis pihenővel erőt gyűjtve, folytathassuk az utunkat. Egy napi időzés után indulunk tovább. Este 8-kor ültünk vonatra. Stralsudnál komp viszi át a vonatunkat egy öblön, a Rügen szigetére. Már jól északon vagyunk. Ez meg is látszik azon, hogy éjjel is elég világos van. Két órakor érünk Sassnitz tengeri kikötőbe. Itt átszállunk a hajóra, hogy átvigyen bennünket a Keleti tengeren Svédországba. Tenger! Aki még nem látta a tengert s nem ült hatalmas tengeri hajón, talán el tudja képzelni, micsoda érzés lehet először látni azt. Öröm, várakozás, s talán egy kis félelem érzése is váltakozott bennem. Elindultunk. Gyorsan távolodunk a parttól, már csak mintha kis szentjánosbogárkák fényei tűnnének közbe-közbe fel, úgy látszanak a kikötő villanylámpái. Már nem is látjuk őket. A szárazföld is elmosódott teljesen a szemünk előtt. Bármerre tekintünk, csak víz s csak a tenger. És,e hatalmas víztömegen siklunk gyors tempóban tovább és tovább. És csodálatos, az előbbi félelemérzésből semmi sincs már bennem. Érzem, ha nem is látunk tengernél egyebet, valaki őrködik felettünk, a Mindenség nagy Ura, a kegyelmes Isten. De mi az, talán már szárazföldet érünk? Fény villanását látjuk. Figyelünk jobban, a szárazföldnek semmi nyoma. Mikor közelebb érünk hozzá, látjuk, hogy világítótorony a tengerben. Később itt is ott is látjuk e tornyok fényét felvillanni. Ha a hajó végéből nézünk
